Borza Tibor (szerk.): A Magyar Kereskedelmi és Vendéglátóipari Múzeum évkönyve 1970 (Budapest, Magyar Kereskedelmi és Vendéglátóipari Múzeum, 1970)

Fazekasné Scharle Ilona: A magyar vendéglátóipar szaknyelvének történetéből

„Amint Döbrögi úr ekkor sétála alá s fel, A mi Matyink és a szép húsz liba tüne szemébe." A liba név magyar eredetű, hangutánzó szó. A szárnyasokkal kapcsolatos tojni, tolni igénk is. Mindkettő finnugor eredetű. Ügy gondolnánk, hogy gyűjtögető őseinktől származik a tojás név is, hiszen egyik legkedveltebb és leggyakoribb étele volt a gyűjtögető népnek a tojás. De ha ezt állítanánk, akkor tévednénk. Őseink a tojást mony, tikmonka (tojáska) néven emlegették, és csak a XVII. század elején kezdték használni a tojás szót. A szaporodással kapcsolatos mony már kezd illetlennek érződni. Igaz, hogy még vagy kétszáz évig mindkét név használatos, sokszor ugyanabban a könyvben is előfordul mindkét alak, és csak a XIX. század végén válik általánossá a tojás. Érdemes megjegyeznünk, hogy az Alföldön a mony még ma is ismert, használják is ezt a nevet. Az elmondottak világosan bizonyítják azt, hogy a nyelv változása nagyon lassú, és a nyelv mindig kénytelen alkalmazkodni a kor ízléséhez, régi szavak elavulnak, újak keletkeznek, a régebbiek újra használatba kerülnek eredeti, vagy esetleg megváltozott jelentéssel. A mony szó emlékét őrzi az 1785ben kiadott Szakáts Mesterségnek Könyvetskéje című kiadvány egyik receptje: „Tyukmony Saláta". „A Tyukmonyat főzd-meg jó öregen, hányd hideg vízbe, és szépen hajától tisztogasd meg, mesd négy — négy darabra, rakd a tálba: só, bors, etzet reá, és feljül zöld tárkonynyal és petreselyem levéllel rakd meg, és vidd fel." Ebben a receptben öreg szavunk is magyarázatra szorul. Ekkor nemcsak idős értelemben, hanem kemény fogalomra is használták. Emlékét őrzi az Alföldön ma is szívesen fogyasztott öreglebbencs, kemény, •—- vagy öregtarhonya. Az említett szakácskönyv 1806-os kiadásában már váltogatva szerepel a tyukmony és a tojás. A tojás fehérje és sárgája is többféle módon szerepelt a régi magyar nyelvben. Az 1806-os Landerer kiadású szakácskönyvben a tojás sárgáját a tojás székinek, a fehérjéből vert habját tajtéknak, szélnek, vagy pedig tojás havának nevezik. „Minden háznál használható közönséges és legújabb Nemzeti SzakácsKönyv" 1830-as kiadásában a „Tejleves tojáshavú Széllel" recept így szól: „Verj fel tajték formáig egynehány tojás-fejérét egy tágas szélű tálban, húzogasd azt a szélire a tálnak, és tartsd a tajtékot közel a pár-tűzhöz, hintsd-be czukorral és tüzes lapáttal süsd be, hogy barna legyen. Habarjfel egynehány tojássárgáját, szép liszttel, czukorral és fahéj vízzel, önts hozzá lassatskán édes forró tejet, és habard fel tajtékká — végre tégy a leveshez kisded czukros süteményt." Ebben még mindig használatosak a fent említett szavak. Az a néhány finnugor eredetű szó, amit megemlítettem az előzőkben, szám szerint kevés, mégis nagyon jelentős, mert a vendéglátás szaknyelvében nagyon gyakran használatos. így történhet meg az, hogy ma, a XX. században, az atomkorban naponként használjuk azt, amit több mint ezer évvel ezelőtt az ősközösségi társadalomban élő őseink is használtak. * 18