Borza Tibor (szerk.): A Magyar Kereskedelmi és Vendéglátóipari Múzeum évkönyve 1970 (Budapest, Magyar Kereskedelmi és Vendéglátóipari Múzeum, 1970)

Fazekasné Scharle Ilona: A magyar vendéglátóipar szaknyelvének történetéből

nek a nyelvét, akik valamikor a magyarokkal együtt laktak az őshazában, még ha ma bármily távol is élnek egymástól, az őshazában használt szókincsük sokban hasonló. Például: a magyar lé szó megfelelője a vogul lem, a cseremisz lem, a finn Heme. A XIV. századtól írásban előforduló gyökér szó a voguloknál jekwar, a mordvinoknál jur, a finneknél juuri. Liszt szavunk rokona a finn lese őröl jelentésű szó, és a cseremisz losas liszt jelentésű szó. Köles szavunk a vogul nyelvben köles formában ismert, liszt, kása jelentéssel. A köles táplálkozási jelentőségét az is bizonyítja, hogy már 1138-ban a Kölesd helynévben is előfordul, de szolgáló névként is ismert a XI—XIV. században a Somod, Somor, Kökénd, Zab, Bab, nőknél a Cseperke, Mogyoróka, Szilvás, Szőlő nevekkel együtt. Szokatlan és érdekes, hogy egy úrnőt pedig a szép finnugor eredetű Csupor névvel illettek. Méltó párja volt e névnek a XI—XIV. században egy másik úrnő neve: Bögre. Kenyér szavunk jelentésén érdemes elgondolkozni. Az egészen biztos, hogy ez a finnugor eredetű szó az ősnép számára nem jelentette ugyanazt, mint ma nekünk. Az ősnép nem ismert olyan kenyeret, mint a mienk. A szó egyetlen rokon nyelvi megfelelője a votják kenjyr, mely dercét jelent. A kenyér szó ősi eredeti jelentése tehát kásaféle lehet. A hozzávaló magokat, mivel még nem ismerték a földművelést, gyűjtögetéssel szerezték meg. Megtörték, később őrlőkövön megőrölték, és elkészítették. Fogyasztották a magvakat tűzön pörkölve is. Erre emlékeztet az, hogy a Hajdúságban, Biharban a pattogatott kukorica neve ma is cipó. A finnugor korból ismert állatok közül egyik legjelentősebb a hal. A gyűjtögetés korában őseinknek fontos és viszonylag könnyen megszerezhető tápláléka volt. A rokon népeknél is megtalálható a hal szó. Pl. az osztyákoknál chul, a cseremiszeknél kol, a finneknél kala formában. Az ősi időben ismert halfajták közül a tat-hal nevét csak az érdekesség kedvéért említem meg. Nem ez volt a legismertebb és legkedveltebb hal, mégis több nép nyelvében a magyarhoz hasonló formában fordul elő, pl. a cseremisz nyelvben täte, a vogul nyelvben tacht. E halnév hallatára mindnyájunknak ugyanaz jut az eszébe, a hajótat. Pedig a két szónak egymáshoz semmi köze sincs. A két szó egyezése csak véletlen. Herman Ottó kutatót is megtévesztette ez a halnév. Azt hitte, hogy azért nevezték így, mert silánynak tartották, és ha mégis kifogták, a hajótat mögé dobták. Emlős háziállataink nevéből is könnyen felismerhetnénk néhányat, ha a rokon népek körébe eljutnánk. Milyen sok a hasonlóság a magyar Zd a vogul lu és az osztják law, vagy a magyar nyúl név, a zűrjén nimal és a mordvin numoló között. Szárnyasaink nevének történetét pedig egy egész csokorra való érdekesség egészíti ki. Kezdjük a Zúddal. Ma már ez az alak régiesnek tűnik, ha vásárolni megyünk, akkor libát veszünk. A lúd alak inkább közmondásokban, szólásokban, receptekben maradt meg, pl. Sok lúd disznót győz, Ha lúd, legyen kövér, Jobb egy lúdnyak két tyúknyaknál, vagy a ludaskása névben. A lúd név megfelelőjét a rokon népek nyelve is őrzi, a manysiban lunt, a máriban ludó, a finnben lintu alakban. Fazekas Mihály korában még inkább a lúd, ludfi volt használatos, de a liba is gyakori már. Ludas Matyi című művének első felvonásából való a következő két idézet: „Anyjának húsz szép anyányi libái valának, Egy szép gúnárral s egy pár öregecske tojóval." 2 17