Borza Tibor (szerk.): A Magyar Kereskedelmi és Vendéglátóipari Múzeum évkönyve 1970 (Budapest, Magyar Kereskedelmi és Vendéglátóipari Múzeum, 1970)
Kiss Ákos: A földesúri korcsmáltatási jogok hasznosítása, vendéglátás az egykori budakörnyéki (Tinnye-Uny-Jászfalui) közbirtokosságnál
gyöt. hanyatlott. A közbirtokosság Kossuth Lajos közbirtokos-társuk javaslatára hírlapilag is hirdette a bérletet, de évi 1050 forint bérösszegért is csak nehezen vállalkozott újból Sajczer Frigyes, aki 1852-ig vette ki a fogadót. A közbirtokosság birkáit is itt mérték ki. A közbirtokosság tinnyei korcsmáját ekkor a „zsidó község" bérelte, ez 1842 körül 1204 váltó forint és 4 pengő forint jövedelmet jelentett, (1846-ban 1300 forintot). A bérösszeg felét előre fizették a közbirtokosságnak és bor, sör, pálinka és egyéb italok mérése mellett konyhatartásra is volt joguk. Az egyes birtokosok korlátozott mértékben külön is nyithattak bormérést, ezt azonban többen megszegték, túllépve a megállapodott ha^ tárokat, amivel a családszervezet többi tagját és a közbirtokossági bérlőt egyaránt megkárosították. Még olyan tekintélyes egyének, mint Hyros Györgyné, szentgyörgyi Horváth Krisztina és Vásárhelyi Sámuel is rászoF gáltak a közbirtokossági intelemre, amely bírsággal is fenyegette őket. Tinnyén a földesúri korcsma mellett a zsidóság kóser bor mérését is kérte, ennek bérlője Knepfler Fülöp volt. Ezért a zsidó község évi 6 aranyat fizetett a közbirtokosságnak. A korcsmákból a katholikus egyháznak is járt püspöki dézsma. A vendéglők hasznát a közbirtokosság leszármazási osztókulcs hányadai szerint osztotta fel családi áganként. A reformkor végefelé tűntek fel korcsmárosként Tinnyén a Knepflerek, akiknek ivadékai ezután évszázadra terjedően több ágban is jellegzetes vendéglős családok voltak. Knepfler Katalin (férje Trebitz Márk) korcsmája mellett boltot is fenntartott (1844). Pópa Fülöp a község hivatalos bormérését bérelte; 1841—42-ben fél évi bérletként 148 forint 11 krajcárt fizetett. Pópa a XIX. század első felének jellegzetes budakörnyéki korcsmáros alakja volt; már 1820 táján vendéglős itt. Bormérése eleinte az unyi úton, a falu szélső házában volt. Sört és pálinkát is mért, sőt vegyeskereskedést is fenntartott és úrnak-parasztnak bonyolítgatta kis-közepes pénzügyleteiket. A környéken bizonyos tekintélyt élvezett. A korcsmákról, ezekről a legfontosabb földesúri regálé forrásokról olyan adataink vannak, amelyek alapján a budakörnyéki korcsmafélék egykori berendezését is helyreállíthatjuk. A jászfalui fogadó kármentővel volt ellátva, az ivóból csigalépcső vitt el a legendás pincébe; ebben később csontvázakat találtak. Ezek Mizerák jászfalui lakos emlékezete szerint még a XIX. század közepéről, vagy annál is régebbi időből származó bűncselekmények jelei lettek volna. Az egyes ünnepnapokon volt bormérési tilalmak betartását a vármegyei cirkáló pandúrok ellenőrizték. A községi plébánosok gyakran tiltakoztak a korcsmákból ünnepeken kihallatszó muzsika ellen, megtoldva azzal, hogy a katolikus ünnepeket a reformátusok és a zsidók szívesen zavarják tánccal, muzsikával. A reformkori Tinnyén, a nagy közbirtokosi faluban így hét-nyolc korcsma is volt, amelyek főként ünnepeken olyan jeleneteknek lehettek színhelyei, mint aminőket Petőfi a Helység kalapácsában festett. Az aratási áldomásokat, mulatságokat mind a korcsmákban rendezték. 1 6 Az 1840-es években itt egy itce óbor 6 krajcár, új bor 4 krajcár, de rossz termésű években az óboré 8 krajcárt is elért. A XIX. század első felében volt közbiztonsághiány, a betyárvilág színterei részint a vendéglők, korcsmák voltak. A század eleji betyármozgalom a reformkorban tovább tartott. Pest vármegyében 1824-ben Simoncsics János főszolgabírót, a reformkor majdani nagyhírű személyiségét, a Pesti 202
