Borza Tibor (szerk.): A Magyar Kereskedelmi és Vendéglátóipari Múzeum évkönyve 1970 (Budapest, Magyar Kereskedelmi és Vendéglátóipari Múzeum, 1970)

Kiss Ákos: A földesúri korcsmáltatási jogok hasznosítása, vendéglátás az egykori budakörnyéki (Tinnye-Uny-Jászfalui) közbirtokosságnál

és kezdetük a Rákóczi kor itt közel teljes pusztulást jelentett időszaka után, 1714-re ment vissza; valamelyes borhozadékról azonban már az 1690-et követő évekről is van tudomásunk. A szőlőtelepítők hét esztendőre nyertek dézsmamentességet, ami késleltette azt, hogy a földesúr kezében korcsmai kimérésre komolyabb mennyiségű bor gyűljön egybe. Szőlőtelepítés még 1728-ban is folyt, 1722-ben csupán 35 urna bor termett, de 1730-ban már az egyik jobbágynak, Tóth Istvánnak egymagában 68 urna bora lett. Az összeírás a tinnyei borokat egyébként silánynak mondotta, azokat jórészt még maga a nép fogyasztotta el.

4 A közbirtokosság másik falujában, Unyon Bél Mátyás szerint a Miskeyeket megelőző, velük rokon birtokosok, az Eölbeyek már a XVII. század végén szőlőműveseket telepítettek le. Tinnyén 1736-ban 498 urna bor termett, 1752-ben csak 287, 1771-ben 570; 1770-ben 330 72 szőlőt (ez mértékegység) találtak itt. A vendéglői kultúrának ez a lényeges alapja az osztrák örökösödési háborúval errefelé is erősen visszahanyatlott. Az első közbirtokossági korcsma híre Tinnyéről való; itt 1720-ban 10 forintot, a kor viszonyait tekintve magas összeget adózva. 1731-ből ismerjük Jászfalu közbirtokossági korcsmárosát; ez Prik Péter volt, akit a következő évben nemes Rék Márton követett. Ö 1735 táján is korcsmáros itt; 1742-ben pedig Vaoner Henrik az utóda. A közbirtokosság Miskey Ferenc (István fia) idején jöhetett vendégfogadó emelésének gondolatára ezen a helyen, a Habsburg birodalom két székvárosát összekötő főútvonalon, ahol a bécsi postaútba a tengermellék felől Székesfehérváron át (Bicske— Zsámbék irány) a másik főút Tinnyén át csatlakozott. Valamelyes adatunk van arra, hogy bár már Prik Péter előbb bérelte itt a korcsmajogot, az inkább csak italmérés lehetett; a jászfalui beszálló fogadót Rék Márton bérlő emelte. Ez a majd híressé vált Száraz Ág (Dürren Ast) fogadó őse, egyelőre még kisebb épület lehetett. Rék Márton bort, sert, égett bort árusított Jászfalun; 1738-ban 708 rénes forint fejében vált meg a korcsmától, amelynek adója (taxája) ekkoriban is 10 forint volt. Az épületet 1740-ben megnagyobbították; a közbirtokosság a háború bekövetkeztével a fogadótól nagyobb hasznot remélt. A Miskey közbirtokosság egyes tékozló férfitagjai vendéglő regálé részeiket is zálogba adogatták. Elsőként Miskey Ferenc fia, a könnyelmű Miskey István, unyi birtokos tett így, aki br. Sándor Mihálynak, bajna urának (az „ördöglovas" Sándor Móric őse) zálogosította el azt évi 120 forintért. A közbirtokosság a csárdához szántót és rétet is juttatott, amelynek használatáért a vendéglős Vii-det adott földesurának.

5 1777ben Miskey József a bor akóját 1 ft-ért adta el a vendéglőnek. A közbirtokossági üléseket éppen ezeknek a közösen kezelt regálé jövedelmeknek az örökösödési kulcsok arányában történt felosztásai végett kezdték rendszeresebben tartani és legjövedelmezőbb forrásuk e vendéglő volt, amelynek a „Zöld fánál (apud viridem arborem)" cégérét már 1736ból említik. Ez az elnevezés formálódott át később a Száraz Ág névre, talán humoros változataként. A név annyira átment a köztudatba, hogy utóbb a vendéglő nyomán Jászfalu pusztát is Száraz Ágnak kezdték nevezni. A Rákóczi kor után tehát rövidesen Tinnyén, Unyon és Jászfalun egyaránt közbirtokosi korcsmák működtek. Mind a háromban lehetőleg az uraság borát mérték. A jászfalui vendéglő, amelynek kibővítésére, javításaira 1776—1790 között 2638 forint 3 krajcárt költöttek, közbirtokosi családonként évi 20—40 forintnyi összeget jövedelmezett. A XVIII. század 196