Borza Tibor (szerk.): A Magyar Kereskedelmi és Vendéglátóipari Múzeum évkönyve 1970 (Budapest, Magyar Kereskedelmi és Vendéglátóipari Múzeum, 1970)

Falvy Zoltán: A vendéglátás zenéje Magyarországon a XVIII–XIX. században

szerint vonósokból álltak, fafúvós hangszerekkel kiegészítve. 1869-ben járt Magyarországon William Pitt-Birne Esquire angol utazó. Leírta, hogy Pest „legelső kávéházában" (nem nevezte meg pontosan, melyikben) cigányzenét hallgatott. „Elragadónak" találta a magyar muzsikát és megjegyezte, hogy a cigányzenekar 6 tagból állott: hegedűsökből, egy síposból és egy kisbőgősből. A zenekarok létszámát, összetételét nehéz lenne ma már általánosítani a XIX. századra vonatkozóan. Voltak 12 tagú zenekarok, de nem volt ritka a 15 tagú állandó zenekar sem. Így az id. Rácz Pál féle zenekar londoni vendégszereplése alkalmából 1873-ban 15 tagból állott: a vonósokon kívül csak két fafúvós, „sípos" (klarinétos és a kor divatos hangszere, a tárogató) tartozott az együtteshez. Hasonlóan nagyszámú volt — rezesekkel is kiegészítve — Kálozdi János zenekara. A XIX. századi vendégfogadók különös muzsikusa volt Kálózdi. 1812-ben született. Esterházy Pál figyelt fel tehetségére és a bécsi konservatóriumban taníttatta. Dembinszky katonája volt a szabadságharcban, majd a szabadságharc bukása után önálló zenekart alapított. Zenekarának tagjai között volt Sárközi Imre, a Patikárius testvérek és még sok jó nevű zenész. Hamarosan angliai meghívásnak tettek eleget. Az angol királyi udvarban játszottak. Kálózdi segítsége révén jutott az angol udvarhoz Reményi Ede és Neruda Ilona. Két kiváló, később világhírű hegedűművész. A zenekar még Londonban feloszlott. Kálózdit annyira becsülték, hogy 2 évre szerződtették mint dirigenset a londoni Alhambra-színháznál. Hazajövetele után a 70-es években (ekkor hallása már erősen csökkent) Rácz Pál és Berkes Lajos zenekarának a karmestere volt. 5 nyelvet beszélt és mint zeneszerző is működött. Szerzeménye az „Eduárd-csárdás" (az angol trónörökös tiszteletére szerezte) sokat szerepelt a pesti zenekarok műsorán is; feldolgozta a „Nemzeti Dal"-t is 1848-ban, amely különösen díszes címlappal jelent meg: a Múzeum körút látható rajta és Petőfi, amint a „Talpra magyar"-t szavalja. 14 tagú zenekara volt a század végén Radies Bélának, aki az 1885-ös országos kiállításon a ,,Dreher-pavillon"-ban játszott. 1896-ban a „Park Club"-ban muzsikált. Egy alkalommal inkognitóban bejött Erzsébet királyné. Radies felismerte és kedvelt nótáit kezdte játszani: „Lehullott a rezgő nyárfa", „Csak egy kislány van a világon", „Édesanyám is volt nékem", „Ritka búza. ritka árpa, ritka rozs" kezdetű dalokat. 1900-ban a „Hungáriá"ban játszott, ahol viszont a perzsa sah tiszteletére rendezett ebéden tűnt ki játékával, zenekarával. A XIX. század első felének és részben második felének is nagynevű vendéglői zenészei után, a század második felében gombamódra elszaporodtak a zenekarok. A zenekarvezetők, prímások önállósága, egyénisége már nem volt olyan kimagasló, olyan döntő tényező, mint a szabadságharc idején és közvetlenül azután. Született a sok dalszerző mellett két-három olyan egyéniség, akik ezen a téren maradandó műveket alkottak, s akiknek a munkásságára mindig figyelni fognak, amíg vendéglőkben zene lesz. Ez a három személyiség Simonffy Kálmán, Szentirmay Elemér és Dankó Pista. Közülük Simonffy a legidősebb. 1832-ben született Tápiószelén. Résztvett a szabadságharcban, majd Cegléd főjegyzője lett. Mint dalszerző, az 1850-es években tűnt fel, bár nem volt tanult zeneszerző. Autodidakta volt, csak leírta dalait, amiket aztán Ábrányi Kornél és Szénfy Gusztáv láttak el harmóniákkal. Műveit két nagy csoportban adták ki. 1854-ben 8* 104