Tűzoltó Múzeum évkönyve 9. 2008 (Budapest, 2008)

Szentmártoni Szabó Géza: AZ AQUINCUMI VÍZIORGONA

Hanyatlás és diadalút Publilius Optatianus 325-ben, az orgona sípjainak formáját utánzó képverssel üdvözölte a kereszténységet államvallássá tevő Nagy Constantinus császárt. A IV. század végén Ammianus Marcellinus már arról panaszkodott, hogy a könyvtárak, mint a sírok, zárva vannak, s helyettük víziorgonákat és óriás méretű lírákat konstruálnak. Claudianus 399-ben írta Manlius Theodorus consullá választását ünneplő panegyricusát, amelyben a víziorgonát és kezelőjét is megjeleníti: És aki bősz zengést hajszolván gyönge nyomással Nagyszámú hangját nyitogatva a síp-veteménynek, Bolygó ujjal dörrent, és odabent emelővel Hajtja az éneklésre a fáradozó vizek árját. A következő században a víziorgonákat bőrpumpával felszerelt társaik lassan kiszorították a használatból. Az új szerkezetek gyártása főként a birodalom görög provinciáiban történt. így a Nyugat-Római Birodalom bukása után már csak keleten maradt meg az orgona, ám ott csupán világiak használhatták. Vannak ugyan adatok arról, hogy Vitalianus pápa (657-672) rendeletére került a nyugati kereszténység templomaiba az orgona, ám a nagy fordulat, amely e hangszer másodvirágzásának, illetve későbbi diadalútjának kezdetét jelentette, a VIII. század végén történt. Ekkor ugyanis Konstantinos Kopronymos, a nagy képromboló bizánci császár, bőrfújtatós orgonát küldött ajándékba Pippin frank királynak, akivel családi kapcsolatot óhajtott létesíteni.