Tűzoltó Múzeum évkönyve 5. 2004 (Budapest, 2004)

Minárovics János: Tűzistenek, égő áldozatok

Baku kőolaj forrásai már i.u. 912-ben ismeretesek voltak. Az úgynevezett "örök-tüz" Zarachani és Emir Hadshan falvak között -Bakutól mintegy 15 verstnyire (Verst= orosz mérföld, 1066.78 m.) kagylómészszakadékból tör elő s hatalmas, különösen éjjel meglepően szép lángoszlopokban lobog fel. Történeti adatok bizonyítják, hogy időszámításunk kezdetén ezren és ezren zarándokoltak Bakuba a szent tüz imádására. Herakleios római császár (610-641) leromboltatta a bakui templomokat, ám azokat csakhamar újra felépítették s a tüzimádás ismét felvirágzott, hogy azután kiszorítsa a mohamedán és a keresztény vallás. Baku egész környéke vulkánikus hatásokban gazdag. Följegyezték, hogy 1827-ben Jokmali falu mellett egy tűzoszlop tört ki a földből s óriási bolygó tüzeket is észleltek. Az orosz kormány 1880-ban megtiltotta a tüzimádást utolsó templomukban is, ami azonban még napjainkban is fönnáll. Toronyszerű, négy oldalán nyitott épület, udvara közepén ég a szent tűz. Annak idején istentisztelet alatt négy sarokkéményéből is magasra csaptak a lángok. Meg kell még emlékeznünk a párszik nem mindennapi temetkezési szokásáról, ami abból fakadt, hogy szerintük az emberi test van leginkább kitéve Ahriman ármánynyainak s ezért tisztátalan, miértis nem szabad a holttestet sem eltemetni, sem levegőn elporlasztani, sem vízbe süllyeszteni és még kevésbbé elégetni, mert így egyikét a szent elemeknek a földet, az eget, a vizet vagy a tüzet megszentségtelenítenék. Ezért a "hallgatás tornyaiba" a ragadozó madarak táplálékául teszik ki a holtakat. Szerintük a keselyűk Ahura-Mazdá szent madarai, a holttest pedig csak a tisztátalan burok, melyben földi időzése alatt lakozott a megdicsőült szellem, amely elköltözött az árnytalan fény birodalmába. Ok tehát amikor így cselekszenek csak a vallásuk tanait követik. A pársziknak a tűz, mint az isteni hatalom jelképe iránt tanúsított tiszteletéből vonták le azt a téves következtetét, hogy ők tüzimádók, holott ők magukat egyisten imádóknak vallották. A Zend-Aveszta szerint örök istenségként Ormuzdot, minden jó alkotójaként imádták, a tűzben pedig a világ alkotójának tulajdonságait tisztelték mégpedig akkor, ha Ormuzd mindent megelevenítő és alkotó erejéért könyörögtek. A zoroasztriánizmus hívei a tüzet még ma is "harcosnak" nevezik, mert a tüzek legszentebbikétől, a Bahrám tűztől várják, hogy megküzdjön immáron nem az esőt fogvatartó démonokkal, hanem a lelkekben uralkodó sötétséggel. A lángokhoz hasonlóan az ember is fölfelé törekszik, hogy végül eljusson az Istenhez. Vannak akik az emberben is kicsiny tűztemplomot látnak azért, mert az isteni tűz szikrája ott él a lelkében. Ezért szerintük mindenkinek azon kell munkálkodnia, hogy a szivében égő tüzet egyesítse az isteni igazság lángjával.