Tűzoltó Múzeum évkönyve 5. 2004 (Budapest, 2004)

Minárovics János: Tűzistenek, égő áldozatok

művében. Moravcsik Gyula fordításában a vonatkozó rész így hangzik: " Miután a türkök követek küldtek a béke ügyében Jusztinoszhoz, a császár elhatározta, hogy szintén követséget küld a türkökhöz. (...) Jusztinosz uralkodásának negyedik éve vége felé közeledett, mikor (...) Zimarkhosz útnak indult Maniákhkal és társaival. Miután Zimarkhoszék soknapi utat megtettek (...) s leszálltak lovaikról, a türkök közül egyesek vasat kínáltak nekik megvételre, (...) mások, akikről azt mondták, hogy ördögűzők, Zimarkhoszék közelébe léptek, és minden málnájukat, amit magukkal hoztak, elvéve, középre helyezték. Aztán tömjénágakkal tüzet gyújtván, szkita nyelven, valami barbár igét mondottak, csengővel és dobbal nagy zajt csaptak, a lángtól sercegő gallyakat a málha fölött körülhordozták, és őrjöngve és tajtékozva, mintegy űzték a gonoszt; hitük szerint ezzel elfordítják és elhárítják a bajokat. Miután, mint vélték, elűzték a gonoszt, magát Zimarkhoszt is átvitték a lángon, úgy gondolták ugyanis hogy így őket magukat is megtisztítják. ( i.u. 582 után.) Ibn Ruszta és Gardizi (Gardézi Muhmud) perzsa történetírók szerint őseink tüzimádók voltak. Az utóbbi "A legkiválóbb tudósítások 1049-1053" c. műve a magyar őstörténet fontos forrása. A tüzimádást az ősmagyarok vonatkozásában azonban nem szabad úgy értelmezni mintha a párszizmusnak a Zoroaszter nevéhez fűződő dualisztikus vallásrendszernek lettek volna a hívei. Jóllehet nyelvünkben vannak nyomai az iráni műveltség hatásának, de ezek nem olyan erősek, hogy föltételezhessük egy vallásrendszer átvételét. Tudjuk, hogy a pártus királyság megújította és ápolta, támogatta a Zarathustrai hitet, amelynek a tűz volt a fő jelképe. A tüz a világmindenség urának legtisztább megnyilvánulása volt. A tüz minden formában, így a háztartásban és az áldozati oltárokon is nagy tiszteletben volt tartva. Ibn Ruszta és Gardizi azon kijelentését, hogy a magyarok tűzimádók, a mai kutatók úgy értelmezik, hogy ez annyit jelent, "halottégető, pogány"-ok.Temetkezési szokásaik mások voltak békés körülmények között és mások ha hadi úton jártak Ez utóbbi esetben még a kalandozások korában is elégették halottaikat. Pl. 926-ban a svájci Szt. Gallen tornyából lezuhant és szörnyethalt két társuk tetemét azon nyomban elégették. Ekkerdhard barát megemlíti, hogy "... kalandos elődeink a kolostort...ura lévén Szent Gál a tűzvédő...nem gyújtották fel..." A kalandozások útvonalán ezért nem találnak gyakorlatilag magyar sírokat. Más forrás szerint "a hadban elesetteknek testöket harmadnapig, a jelesebbeket pedig 40 napig is eltartották a föld felett." László Gyula szerint békés körülmények között a sír fejénél valószínűleg tüzet gyújtottak, ugyanis meglehetősen sok honfoglaláskori sír földjében találtak szétszórt faszén darabokat. Ezek akkor kerülhettek a sírba, amikor a tor végeztével a sírt betakarták. A sír betakarása után otthonukban vizzel, tűzzel, füstöléssel tisztították meg magukat.. A tűz tisztító erejébe vetett hitüket tanúsítják egyes kutatók szerint a tápi temetőben a sírok földjében lelt faszén darabok. Szerintük azok annak a tűznek a maradványai, amivel a sírgödröt kifüstölték, az ártó szellemektől megtisztították illetve megszentelték.