Méri Edina: A Pápai Kluge-kékfestőműhely mintakönyvei (Textilmúzeum alapítvány 2003)

földi (osztrák, cseh és morva) árukkal szemben. Természetesen a hazai kis műhelyek nem voltak versenyképesek, mindössze a szűkebb körzet hagyományos paraszti viseleti igényeinek kielégítése tartotta életben ezeket ideig-óráig. A 19. század közepének, második felének gazdasági, ipari fellendülése, kereskedelmének növekedése a pápai Kluge céget is a kapacitás növelésére, a modernizálás megkezdésére serkentette. így került sor a régi festőszoba, a küpa-szoba bővítésére - 12 festőmedence beépítésével —, az új üzemépület megvalósítására a Tapolca-patak partján 1880-ban. Az első emeleten a hagyományos kézi nyomás végzésére szolgált a „tarkázószoba", a laboratórium, mellette pedig a kézi hajtású, favázas Perrotine-gép működött. E tömegáru-termelést lehetővé tevő berendezkedés megkívánta az új apró mintás, de a régiekből átvett motívumokban is bővelkedő mintafák használatát. Ezeket többnyire osztrák, cseh és morva központokban rendelték meg. Az üzem 100 éves jubileumára, 1883-ban, olyan szintre emelkedett a termelés, hogy azt 1884-ben „Blaudruck-Färberei" címen a dunántúli üzemek közül a vezető cégek közé sorolták. Természetesen a 100 éves jubileumra mintakönyvekbe csoportosították a számos új perrotine-mintát (130-131. kép). A nagy pontosságot kívánó, régi hagyományra visszamenő „treff'-re (kétoldalra „szemben"), mintázott szembenéző szarvaspárral díszített jubileumi zsebkendők is a propagandát szolgálták. Erre az alkalomra készült egy mesterremekszámba menő 12 személyes dís^abros^ ötszínnyomással (63. kép). A jubileumi lenvászon asztalterítő méretei: 153 cm széles és 258 cm hosszú. A díszabrosz kettős bordűrjének színeiben pompázik a hatalmas szőlőfürtöt rúdon vivő két alak, mely ábrázolás bibliai történetet jelenít meg. A Kánaán földjének felderítésére, kikémlelésére emlékeztet, melyet Mózes népe kívánt elérni. A bőség szimbóluma, a rúdon vitt szőlőfürt, szinte napjainkig része a szüreti felvonulásoknak. A motívum hazai előfordulását a falvak festett mennyezetű református templomaiból, de kerámiatányérokról, mézeskalácsmintákról stb. ismerhették a kékfestők. Másrészt a sokszor Szászország területére érkező vándorlegények ezzel is dolgozhattak. De bizonyára nagy területeken találkoztak több más bibliai jelenettel terítők, ágyneműk kék-fehér díszítéseként. A téma bővebb bemutatását a keletnémet szakirodalomban találhatjuk meg (BACHMANN-REITZ 1961). Érdekes és külön csoportot képeznek az olajnyomásos mintakönyvek bordűrjei (64— 129. kép). A világos lapokra úgy nyomták a fehér, kék-fehér, sárga-fehér stb. szegélymintákat, hogy körös-körül nagyjából azonos margót hagytak, így szebb megjelenést kölcsönöztek a kötetnek. A hosszabb mintafák teljes lenyomatát úgy akadályozták meg, hogy a margónak megfelelő helyen másik papírlappal fedték le az oldalt, amire néhány átnyomódott példány a bizonyíték. Az egyik oldal felső szélén 1888-as évszám látható (114. kép). Az olajnyomású termékek elsősorban a fej- és vállkendők körében terjedtek el. Erre vonatkozóan a Baranya megyei Sellyén éppúgy találtam eszközöket, mint a békéscsabai, szarvasi műhelyekben. Használatukról a csehországi Dvúr Králové és környékének emlékanyaga is tanúskodik, a Városi Múzeum — Textilmúzeum gyűjteményeiben. Olajnyomásos mintakönyvet ismerünk Szarvasról, mintakendőt Esztergomból és Sellyéről, Bonyhádról. A kék alapra, vagy akár a fehér fejkendőnek szánt vásznakra gyorsan lehetett mintázni olajnyomással, akár kétszínnyomás formájában is. Hátránya volt az eljárásnak, hogy a fedőmasszában lévő olaj foltot hagyott a minta kontúrja körül. Ezért úgy gondoljuk, hogy a termék az olcsóbb áruk közé tartozott. Az igényesebb és