Vajk Éva szerk.: Textil-és Textilruházati Ipartörténeti Múzeum Évkönyve (XIII) 2005 (Budapest, 2005)

Domonkos Ottó: Egy Baranya megyei kékfestő műhely

3. Festőmedencék koronaráffal, 1911 körül nyomású mintakendő a 19. század második felének motívumait őrizte meg. Hiszen az olajnyomású kelmék nem moshatók, divatjuk a 19. és a 20. század fordulójára esik, műhelyünkben 1945-ig gyakorlatban maradt előállításuk. A firnájsz rossz minősége miatt hagytak fel az olajnyomással. Kasznár mester 191 l-ben házat vett és az udvaron épített külön kis épületben rendezte be második műhelyét. Két festőkádat építettek a földbe, kb. 2,5 méter mélyen, csigával működtetett két ráffal. A vörösréz „kazánt" téglából rakott üstházba helyezték, ebben főzték ki a nyersanyagokat. Szükség volt egy másik, kisebb kazánra is, amelyben a színes melegeljárású kelmefestés folyt. 1919-ben Pontyos mester elhunyt, műhelye megszűnt. A műhelyben végárut keveset festettek, az 1927-ben, a házban nyitott kis üzletben 4-5 vég sötétkék molinó tarka és mintázatlan sima áru volt kapható. Kasznárék még a helyi vásárra sem jártak ki, „váltóárat", hozott házivásznakat kívánság szerint mintáztak abrosznak, kendőnek a magyar és horvát lakosság számára. A megkopott, kifakult kendőket, kötényeket festették át feketére és sárga, zöld mintákkal közepeitek, bordűrökkel, kantnival szegélyezték. De az első világháború alatt és után igen sok gyászba öltözött asszonynak, családnak festettek kazánban feketét. A műhely vonzása a környék jobbára horvát községeire terjedt ki: Felsőszentmárton, DrávaSztara, Dráva-Keresztúr, Révfalu, Patony, Lakocsa, Szentborbás, Újfalu, Szamony, Sámod, Hídvég, Viszló, Zaláta, Vertike, Gyöngyfa, Piskó, Királyegyháza, Vajti, Bogdása. A váltóba hozott anyagok átvételének és kiváltásának igazolására szolgáltak a „bélyegek", rézből, cinből készített kb. 2,5 centiméter átmérőjű korongok párban, jegyekkel: 4. Mángorló- (fényező-) asztal, 1900 körül