Vajk Éva szerk.: Textil-és Textilruházati Ipartörténeti Múzeum Évkönyve (XIII) 2005 (Budapest, 2005)

Domonkos Ottó: Egy Baranya megyei kékfestő műhely

9. Fényezőrúd a vájatosdeszkával, 19. század 10. Sárga, zöld, fehér olajfestékes cserépbögrék, 1900 körül 7. Vasmozsár törővel, vörösréz őrlőtál, vasgolyók, olajfestékhez használt dörzskő, 19. század 8. Indigóőrlőtál (rejbsál) négy vasgolyóval, 19. század a színe, akkor még másfél-két kilogramm vasgálicot adtak hozzá. Ez a törzsküpa még nem alkalmas a festésre. A kimosott festőmedencét, amely 2,5 méter mély és 100-120 centiméter átmérőjű, kétharmad részig töltötték vízzel. Ebbe 5-6 kilogramm meszet és 4-5 kilogramm vasgálicot öntöttek oldott állapotban, és jól felkeverték. A folyadék fehéres színű, majd kezd sárgulni a vasgálictól. Két-három napig hagyták érni, majd a törzsküpából 50-60 liternyit öntöttek bele, jól felkeverték a hosszú nyelű küpakeverővel. Egy évig lehetett vele festeni, de minden este frissíteni kellett 5-10 liter törzsküpával, a festés gyakoriságától függően. Kasznár István a törzsküpa receptjét csak röviden jegyezte fel noteszában, mint alapismeretet. Az 1940-es években forgalomba került „porindigó"-ról írta fel, hogy eg\' kilogrammhoz 6 kiló mész és 5 kiló zöldgálic kell egy serfoláshoz. A kékfestésben szokásos fehér-, sárga- és zöldpap receptjeit azonban már inas korában kezdte gyűjteni és kis noteszába bejegyezni. Az első oldalon szép írással „Kasznár István jegyző könyve 1892. augusztus 1-én" felirattal kezdete meg feljegyzéseit. Egy kis préselt nefelejcs virágot ragasztott az írás alá. Ezen ünnepélyes kezdet talán az inassorból való szabadulást jelenti, mert ebben a keménytáblás kis noteszban (12,5 x 7,5 cm) már 189l-es pap-recepteket is találunk, több mást pedig vándorlása éveiből. A meleg kelmefestés eljárásait is nagy tömörséggel rögzítette, aminek önállósodása után (1899) vette nagy hasznát. így a fekete gyapjúra-