Vajk Éva szerk.: Textil-és Textilruházati Ipartörténeti Múzeum Évkönyve (XII) 2004 (Budapest, 2004)

Tóth György: Az olló

Tóth György AZ OLLÓ Történeti áttekintés Az ollóról írja A Pallas nagy lexikona 1896-ban: „Olló olyan szerszám, melynek működő része két élesre fent acéllemezből áll, melyek szorosan egymáshoz simulva mozgathatók s ez által az éleik közé eső tárgyat ketté szelik. Céljai szerint az ollók nagysága, alakja és elnevezése is változik; van gyapjúnyíró, posztóvágó, papiros-, szabó-, ólomvágó, kertész-, sebész-, drótvágó stb. olló. A közönséges ollók készítése a késipar egyik ága, de a kis, olcsó ollókat nem kovácsolják, hanem öntik, vagy acélbádogból vágják ki."

1 A felsorolt mesterségek egy részénél alapvető szerszámnak számít. De ha eltekintünk attól, hogy például a szabóság egyik legfontosabb munkaeszköze, akkor is nélkülözhetetlen szerszámról van szó azokban a szakmákban is, melyekben látszólag nincs annyira előtérben. Például a tűgyártásnál (drótdarabolás) is ollóval vágtak,

2 de a kalaposok se nélkülözhették. Az ollóra a magyar nyelv egyetlen kifejezést ismer, az ollót. Nem minden nyelvben van így. Az angol például megkülönbözteti a „scissors" és a „shears" kifejezések által jelzett eszközöket. A „shears" (a pair of shears) az alapvetően birkanyírásra használt ollót jelenti, melyet a német „Bügelschere" mintájára kengyeles ollónak fogunk nevezni. A másik ollófajta, a „scissors" a ma leggyakrabban használt ollófajta, melynek két, csuklópont körül forduló, fogantyút és pengét tartalmazó szára van, és ezt csuklós ollónak fogjuk hívni. Ez az az eszköz, melyet ma, a hétköznapi gyakorlat ollónak nevez. De hogyan alakult ki ennek a szerszámnak a mai formája, mivel szabtak őseink? Sok ezer éve, amikor ruhadarabot kellett készíteni, a szabáshoz nem állt még rendelkezésre kizárólagosan ezt a célt szolgáló szerszám. A szabás eszköze a kés volt, de nemcsak a ruhakészítésnél, hanem minden olyan feladatnál, ahol vágni, szabni kellett. Ha a Pallas-lexikon ollófajtákra vonatkozó felsorolására, vagy akár a ma is használt ollók sokféleségére gondolunk, láthatjuk, hogy a szabóipar csak egy a sok alkalmazó szakma közül. A kés csak addig felelt meg a szabás követelményeinek, amíg a pontosság nem játszott szerepet. Pontos szabáshoz, különösen a textíliák esetében, ahol a vetülék- és láncirány, illetve ezekkel szöget bezáró vonalú vágás más-más problémákat vet fel, a kés idővel alkalmatlanná vált. Megpróbáltak tehát két kést kézbe venni és az egyik pengét a másikon csúsztatva a közötte lévő anyagot már könynyebben tudták vágni. Ezzel a késpárral vágva a szabási, vágási irány, vagy a vágandó anyag fajtája nem befolyásolt annyira, mint korábbiakban. A késpárnál már nem kellett a vágandó anyagot támasztani, mint az egyszerű kés esetében. Nem vált azonban egyszerűbbé a művelet, mert a két késlapot egyik kézzel egymáshoz kellett szorítani, míg a másik kézzel a lapokat kellett egymáson elfordítani, hogy a vágás létrejöjjön. Könnyítésképpen megpróbálták a késpár két elemét egymáshoz rögzíteni. Előbb zsineggel próbálkoztak, ez azonban csak az eszköz komplettségét biztosította. Ezt követően a kések szárvégződéseit csuklóponttal egyesítették. Ez volt a csuklós késpár. Az egykarú emelő elvén működő szerszám még mindig ügyességet igényelt használójától, mert a vágási ponttól viszonylag távol eső forgáspont nem tudta önmagában biztosítani a két pengefél oldalirányú összenyomását. Ezt még mindig kézzel kellett pótolni a használat során. A csuklós késpár merevségét azzal is próbálták növelni, hogy nem csuklót alkalmaztak, hanem a két késfél szárvégződését összehegesztették. Ezzel egy rugalmas, csipeszszerű eszközt hoztak létre. Ettől már csak eg}' kis lépés volt a szélesebb körben ismert kengyeles olló létrehozása, melynél az olló rugalmasságának fokozására a két ollófél összeerősítése nem egy ponton történt, hanem egy nagyobb terjedelmű kengyelszerű elemen keresz-