Vajk Éva szerk.: Textil-és Textilruházati Ipartörténeti Múzeum Évkönyve (XII) 2004 (Budapest, 2004)
Tóth György: Az olló
nak ugyanis egyidejűleg nagyon sok tulajdonsággal kell rendelkezni. A legfontosabb, hogy erős, rugalmas cs eltartó legyen. Ezt pedig csak a kovácsolt fémek tudják teljesíteni. A korai ollók is kovácsolással készültek. A 19. századig ez szabad kézből történt, a süllyesztékes kovácsolást még nem alkalmazták. Az acélolló nagyobb darabszámban történő megjelenése a vasművesség kialakulásával hozható összefüggésbe. A 8. században az olló készítésére a kovácsmesterség általános szerszámai álltak rendelkezésre. A vasművesek mindenféle vastárgy készítésével foglalkoztak, de legfőbb tevékenységük az állandóan hadban álló népek számára a fegyvergyártás volt. 12 A szúró-vágó fegyverek és az olló számára is meg kellett találni az alkalmas anyagösszetételt és hőkezelési technikát, hiszen ezeknek nemcsak élesnek kellett lenni, hanem az élt tartani is kellett és szívósak kellett legyenek, hogy ne törjenek. Az éltartósságot a helyi edzés biztosította, melyhez a cementálás műveletére volt szükség. A korabeli cementálást Theophilus Presbyter 13 leírásából ismerjük a reszelőkészítés kapcsán: „... puha vasat kend be disznóhájjal és burkold köriil lenfonállal összekötött bakbőrszíjjal; ezután kend be agyaggal, de úgy, hogy két végén a vas szabad legyen. Mihelyt az agyag megszáradt, az így becsomózott vasat tegyed a tűzbe és fujtass rá erősen, ekkor a bőr elég s ha ez megtörtént vegyed ki gyorsan a tűzből, hűtsd le vízben és szárogasd meg a tűzön." Ebből persze nagyon nehezen lehet arra következtetni, hogy a fém felületét szénben dúsítani akarták, de nyilván működött a dolog. Mindenesetre ez az eljárás nem hasonlít a tűgyártásnál alkalmazott módszerhez. 14 Ahol ilyen és ehhez hasonló technológiákat dolgoztak ki, ott nagyon ügyeltek arra is, hogy az információk ne juthassanak avatatlan személyekhez, a gyártás titka szigorúan szűk körben maradt. A fémmegmunkálás központjai Európában a Rajna folyása mentén alakultak ki. A vasgyártáshoz és a kovácsoláshoz ugyanis jól lehetett a víz energiáját hasznosítani. Ezzel függ össze a német város, Solingen kiemelkedő szerepe is, hiszen a Wupper és még további 45 patak erre jó lehetőséget biztosított. Mégis talán Damaszkusz az, melyet mindenki jól ismer, mert a damaszkuszi penge mindenkor fogalom volt, a különleges acél fogalma. A damaszkuszi acélt nemcsak a fegyverkovácsok használták sikerrel, de az olló történetében is említést érdemel. A neves acél több rétegből állt (kovácsolt és öntött acél), mely rétegek eltérő tulajdonságúak voltak és összességében adták meg az anyag kiváló szívósságát. Az így készült szerszámok és fegyverek valóban több évszázadot kibírtak jelentős minőségromlás nélkül. Solingen Damaszkusz után a legjelentősebb acéleszköz-készítő központtá fejlődött. A kardokat Solingenben három egymástól elkülönülő csoport gyártotta. Külön történt a kovácsolás, külön az élkeményítés a köszörüléssel és külön volt a fényesítés-díszítés. Ezek a céhek egymás munkáját nem ismerték, a maguk tevékenységével kapcsolatosan viszont esküvel fogadtak titoktartást. Nem csoda tehát, hogy a módszerek részleteiről kevés az információ. Azt azonban tudjuk, hogy az ilyen jellegű vasipar európai központjai Németországban Solingen mellett Nürnberg, Augsburg, München és Heidelberg, Spanyolországban Albacete, Angliában Sheffield voltak. A 13. század második felében Solingenben már a mellvérteket és késeket gyártók céhekbe tömörültek és privilégiummal rendelkeztek. Az acélból készült védőeszközökre és támadó fegyverekre ugrásszerűen megnőtt az igény, így a 14. században a kézi élezésről átértek a gépire (vízerő). A megnövekedett igényeket már csak a műveletek felosztásával tudták kielégíteni. Ez is egy logikus teória a tevékenység megosztására. Ugyanakkor azonban Nürnberg környéke valóban „zárt" terület volt, mint ahogyan azt a gyűszűkészítők esetében is láthatjuk. Érdekes tény, hogy míg a fémeszközöket gyártó szakmák céhekbe tömörültek, az ollókészítőknél ennek nyoma sincs. Még a késkovácsok munkáját is részletes szabályokhoz kötötték, így talány, hogy az ollókészítőknél erre miért nem került sor. Egyetlen magyarázatot adhatunk csupán, hogy az ollókészítők a késkovácsokkal együtt dolgozhattak.
