Méri Edina szerk.: Textil-és Textilruházati Ipartörténeti Múzeum Évkönyve (XI) 2003 (Budapest, 2003)

Tóth György: Vasalók

jobbkezes-balkezes vasalók kérdésére gondolnak. Közvetlenül ennek nem volt szerepe a kéz állására. Esetleg a fedél nyílásának iránya, illetve a nyílószerkezet jobb vagy bal oldalra tétele befolyásolta a kérdést. A gyártók általában ezt egyszerűen azzal hidalták át, hogy középre tették a nyitószerkezetet. Valódi problémává ez a kérdés csak a gőzölős vasalóknál nőtte ki magát. A szellőzőnyílások megoldási módja és formája szerint eltérő szenes vasalót különböztetnek meg a gyűjtők. A „svájci vasalón" például az alsó szellőzőnyílások körbe futnak és kör keresztmetszetűek. A „szemes vasaló" jellegzetes körcikk formájú szellőzői német eredetre utalnak. A hat szemmel ellátott vasalók német gyártmányúak, míg az oldalanként kétszemű inkább osztrák, vagy magyar. Ezeket a vasalókat már általában tömeggyártásban állították elő. A hegesztett lemezből készült vasalótest kevés lehetőséget adott a díszítésre, ezért inkább a nyél formáját és a fedél rögzítő záróidom kialakítását változtatták, ezzel próbáltak egyedi jelleget adni a darabnak. A fedélrögzítőt a lemezből készült vasalók esetében is többségében öntötték. Sokféle alakos megoldás ismert, az emberfejtől az állatfigurákig. Műszenes vasalók A kaminos megoldású szenes vasalók ellenére sem szűnt meg a légszennyezés problémája. A fejlesztések ezért a 19. század végén a szén helyettesítő anyagaira koncentráltak. Legjellegzetesebb képviselője a speciális vasalóbrikett volt, vagy a kátránnyal telített faszén, mely ugyan ezt, az említett célt nem érte el, de legalább kezelhetőbb volt. Begyújtása kissé körülményes volt, mivel az égést először spirituszlángon be kellett indítani. Ezek az anyagok képesek voltak tíz órán át is izzásban maradni. A módszernek az az előnye is megvolt, hogy a normál szenes vasalókban is elégethették a fűtőanyagot. A „műszenet" úgy hirdették, hogy füst nélkül ég, szagtalan és egyenletes hőt biztosít. Elvileg ebbe a kategóriába tartoznak azok az elsősorban útivasalónak szánt eszközök, melyeket „pasztillával" fűtöttek. Az 50890. számú angol szabadalomi bejelentés szerinti útivasalót is ilyennel fűtötték fel. A körülbelül 14x50 milliméter méretű kis pasztilla a vasalóalátétként használt állvány tartójában égett és állandóan fűtötte a felette lévő vasalót. Az állvány a bemutatott példában már könnyű alumíniumöntvény volt, mely egy útivasalónál fontos szempont. Kialakítása pedig lehetővé tette, hogy a vasaló az állvány lábai közé beilleszthető legyen. A fütőpasztillák egyes típusai nagyobb hőtartalommal rendelkeztek, mint a hasonló tömegű spiritusz, így utazás közben lényegesen praktikusabb volt, mint bármely más fűtőanyag. A megoldást a 20. század közepéig használták. A műszenes vasalók egy további változata volt a „British Boudoir" nevű útivasaló, melyet „Meta" pasztillával fűtöttek. A pasztilla égéshőjének jobb