Méri Edina szerk.: Textil-és Textilruházati Ipartörténeti Múzeum Évkönyve (XI) 2003 (Budapest, 2003)

Tóth György: Vasalók

célja ezen anyagok megfelelő formázása is. Kezdetben a vasalás esztétikai ismérvei nem sok szerepet játszottak. A korabeli textíliák többsége viszonylag durva volt és a len- vagy kendervásznakból készült ruha a testtel érintkezve kellemetlen érzést keltett. Ez azonban mosás, majd azt követő simítás után megszűnt. Korabeli források a sima és fényes vasalt felületek azon előnyét is kiemelik, hogy azokon kevéssé tapadt meg a por. Gondoljuk el, ez még a 19. század végén is nyomós érv lehetett. Tehát vasalni kellett. A leírt célt a vasalás során hő, nedvesség és nyomás együttes alkalmazásával lehet elérni. A vasalás történeti fejlődése abból a szempontból is érdekes lehet, hogy ezek a technológiai feltételek az egyes történeti fázisokban mennyire voltak jelen. A művelet és a hozzá tartozó eszközök nevei a különböző nyelvekben egyfajta hasonlóságot mutatnak. A közös az, hogy mindegyik valamilyen simításra utal (német, angol, orosz stb.) Magyarországon is gyakori volt a „simít", „simáz" kifejezés, illetve eszközként a „simító vas" vagy „simító réz" megnevezés, mielőtt az eszköz anyagára utaló vasaló, vasal szavak létrejöttek. Az első magyar írásbeli dokumentum a mai kifejezés használatára a 17. századból való, amikor Rákóczi György egy levelében „az vasalt fejér selyem"re hivatkozik (Beke, 1940.). A szabócéhek pecsétjén már a 17. században megjelenik a vasaló ábrázolása. Németlipcse (1696), Jászberény (1769) példa erre. A 18. századtól a vasaló név mellett gyakori volt a „téglázó vas" elnevezés is. A vasalók korai alkalmazását nagy homály fedi. Tudjuk, hogy már korán vasaltak, mert az egyiptomi sírokban kikeményített kötények mellett pliszírozott tunikát is találtak. Sehol se találtak viszont időszámításunk előttről olyan eszközt, melyről egyértelműen bizonyítható lett volna, hogy vasalás céljára született. Talán még a legelfogadhatóbb feltevés az, hogy faeszközt használtak és erre erősítettek fel bronzlapot, melyet tűzben felhevítettek. Az ilyen eszközök gyorsan elhasználódtak, illetve a századok múltával a maradványok már azonosíthatatlanok. A mángorlásra, vagy ehhez hasonló tevékenységre már több utalás van. A mángorlás korai megoldásai azonban lényegében csak a vasalás egyik feltételét teljesítették, a nyomás közlését. A legkorábbi ilyen eszközök kő-, fa- vagy üvegdarabok voltak, melyeknek legalább egyik oldaluk simára volt csiszolva, illetve üvegnél úgy hagyták a masszát megszilárdulni, hogy az alkalmas alakot vegyen föl. Nécsey (Nécsey, 1900.) a klasszikus vasalást meleg téglázásnak nevezi, és megkülönbözteti a hideg simítást. Az utóbbihoz lapos felületű, nyélben végződő korongot használtak, mely fából vagy üvegből volt. A fából készültet a tótok hlagyidlo vagy hlagyica néven említik. Az üvegből készült változatok elsősorban azokon a területeken terjedtek el, ahol jelentős számban voltak üveghuták. Legkorábbi változatai a 8. századból ismertek, de érdekes módon, kissé módosított formáját a 19. század végén is gyártották, s a csizmadiák és cipészek is használták.