Vajk Éva szerk.: Textil-és Textilruházati Ipartörténeti Múzeum Évkönyve (X) 2000 (Budapest, 2000)

Geszler Ödön: A Geszler család a divatszakmában 19-20. század

A 19. század divattörténete egy albumban Geszler József a millenniumi ünnepségsorozatra készülő főváros divatkereskedelmi világában, 1894-ben valóban egy grandiózus viselettörténeti akcióba fogott. Egy száztablós gyűjtemény 1800-tól 1897-ig jelenítse meg a divat változásait (lásd 89-91. old. IV-IX kép). Az albumot „Néhány szó a divatról" címmel prológ vezette be. „A mindig újat, az állandóan változót teremtő divatot: a meglepő szabást, a rafinált fodrokat, a ravaszul elhelyezett csipkéket, gyöngyöket, drágaköveket és a kecses tolldíszeket alkalmazó ruhakreációkat, az újat fogadjuk ujjongva, ha még oly hóbortos is. Szép az, ami jól illik nekünk." Valamennyi tabló bemutatása hely hiányában lehetetlen, de nem hagyható el a korszakváltó fazonok ábrázolása. „Rajongjunk az újért, a szokatlanért, legyen az bár kevéssé is merész, ha az új divat azt kívánja." Es az intelem: „Ha nem hódolt a divatnak, nem is volt asszony." A század első két évtizedének divatjáról lekicsinylő a szerző véleménye. „Az egész toalett egy hosszú, ingszerű lepel, a kebel alatt összetartva egy naiv öv-szalag által." Az 1820-as években „meghosszabbodik a derék, előkerül a fűzőváll (a melltartó) és elkezdjük eltakarni azt, amivel a természet ruházott fel bennünket. Háttérbe szorulnak a termet bájai. Dominálnak viszont a szövetek és a szabás." A harmincas évek módija elítélő és szigorú kritikát kap. „Rút vonalakat mutat, az Ízléstelenség fokozódik évről évre, míg végre az ötvenes évek abroncsszoknyájában, a krinolinban eléri a monstruozítás tetőfokát." (Megjegyezzük: a haj latinul: crinis. A lószőrből és gyapotból szőtt anyagot eredetileg csomagolásra használták. Később alsószoknyákat is készítettek belőle és abroncsokkal harang alakúvá formálták. A franciák crinoline-nak nevezték el. III. Napóleon császár felesége, a világszép Eugénia kezdte hordani. A nők őt utánozták a divatban az egész világon.) A szerző nem kegyelmez a hatvanas évek idejétmúlt divatjának sem. „Csúnya és stíl nélküli öltözékeket produkált az elárvult szabó fantáziája. Ebből csak a slepp, a parkettát felsöprő uszály maradt meg. Miért hordták az asszonyok ezeket a szörnyűségeket?" Megindokolja: „Varázs rejlik abban, hogy mindenki ezt hordja, az együttérzés ereje. Szépnek találjuk a rútat, ha százmillió azt szépnek találja, ha százmillió hang szépnek vallja. Az egyéni ízlés és vélemény elnémul, ha divatról van szó." A következő évtizedekben a női divat vonalvezetése hol pikáns, hol merészen kacér. „A hetvenes évek sutba dobják a krinolint, helyette ott izléstelenkedik a tunika. Nem a szép, a nemes redőkbe aláhulló görög tunika, hanem a halom össze-visszaráncolt szövet, amely eltakarja a termet nemes formáit. Pirulva valljuk be, hogy a hetvenes és nyolcvanas divatot még szépnek is találtuk." (A tunika a régi rómaiak fehér gyapjúból készített, térdig érő ujjatlan ruhája. Felette hosszú stólát viseltek.) A párizsi divatőrület, a turnűr Pesten a nyolcvanas években hódított. Hátul derékra kötözött és a szoknya alá helyezett párna a divatdiktátorok szerint teltebbé, igézetesebbé bűvölte az alakot. A kilencvenes évek elején feltűnik a sima szoknya, „a jó izlés valódi megváltója. A női alak kezd kihámozódni a szövetrengetegekből." A divatot disztingváltnak minősíti a szerző. A túlzást mindössze a felsőkart borító puffos ujjakban és a zsabós gallérokban találja. „Van bennük némi barokk vonás és bizonyos pitoreszk stílérzék. Az ó-német vitézek puffos, felhasított ujja." Ilyen szabású egyenruhát, Raffaello által tervezett uniformist hordanak a jelenben is a Vatikán svájci gárdistái. Epilógusként ide illenek a divatalbum évődő befejező mondatai. „Ki pörölne veled, te