Vajk Éva szerk.: Textil-és Textilruházati Ipartörténeti Múzeum Évkönyve (X) 2000 (Budapest, 2000)

Geszler Ödön: A Geszler család a divatszakmában 19-20. század

a tőkés vállalkozó elmenekült az üzletből. A divatházban alig akadt vevő, még a legegyszerűbb konfekcionált ruhák iránt is megcsappant a kereslet. Az emberek az élelmiszerekre költötték a pénzüket és nem vásároltak kimenőruhákat, még kevésbé estélyi, alkalmi öltözeteket. Az elszakított Erdélyből elmaradtak az arisztokrata vevők, a régi törzsvendégek sem jelentkeztek. A hadigazdagok, a spekulánsok, a konjunktúra-lovagok közül pedig kevesen reflektáltak a nívós szalon szolgáltatásaira. Geszler József 1922-ben áruba bocsátotta a kereskedést. Vevőként egy Farkas József nevű pénzes szabósegéd jelentkezett, aki nemcsak megvette a céget, hanem volt tulajdonosát könyvelőként alkalmazta. Néhány hónapnyi kísérletezés után az újdonsült tulajdonos is belátta, hogy már nincs közönségigény a minőségi ruhákra. Megszüntetve a Monaszterly-céget, Londonba emigrált. Feleségül vett egy módos angol nőt, akinek a hozományából küldött néhány részösszeget az üzlet vételárából, a többivel adós maradt. Ilyen tragikus körülményekkel ért véget az 1858-ban alapított nőidivatáru-cég fényes évtizedekkel és gondterhelt esztendőkkel váltakozó 64 évi története 1922-ben. A Bethlen-féle konszolidáció éveit már nem érhette meg. A divatház volt tulajdonosa a Váci utcai szalon felszámolása és berendezéseinek értékesítése után mint számviteli és adóügyi szakértő dolgozott tovább azoknál a belvárosi cégeknél, amelyekkel szakmailag és társadalmilag kapcsolatban állt még a Monaszterly-cég fennállásának éveiben (11. kép). Nekrológ a dinasztiaalapító felett A millennium évére a divattörténeti album kiadása, a szorgalmas munkával megszerzett vagyona, a törvényhatósági bizottsági tagsága életpályája zenitjére emelte a tekintélyes belvárosi kereskedőt és társadalmi személyiséget. Közmegbecsült életének tetőpontján azonban csak rövid pillanatokig időzhetett. Üzlettársának rendezetlen életmódja, felelőtlensége és erőszakossága, saját jóhiszeműsége és erőtlensége anyagi válságba sodorták. Üzleti próbálkozásaiban kihasználták jóindulatát, megcsalták, becsapták. Illik rá a bibliai idézet: „Vaksággal verte meg a sors." Hitt az üzlettársának, aki rávette ingatlanvagyonának eladására a fizetésképtelen, eladósodott cég megmentése érdekében. A gyermekei támogatásából élő idős házaspár 1914-ben kiköltözött a Szervita téri lakásból a külvárosinak tekintett Thököly útra, a Domonkos-rend akkor épülő templomával szemben, a 47. szám alatti egyemeletes lakóház szerény, kétszobás földszinti lakásába. Itt élt a köszvényes végtagjaival tolókocsiba kényszerített feleségével és a hozzájuk hűségesen ragaszkodó mindenesükkel. A sokszoros nagyapa itt hunyt el 1917. március 11-én. Gyermekeire nem hagyhatott sem jómódot, sem vagyont, csak feddhetetlen nevét és személyének tiszteletre méltó emlékét. Legyen az utolsó szó a zeneszerző Ödön fiáé (1879-1959), a kiváló zenepedagógusé, zeneiskolai igazgatóé. „Szent előttem az ő emléke. Nálánál jobb szívű, igazabb, becsületesebb, adakozóbb embert soha nem ismertem. Mindenkiben hitt, jóságánál csak hiszékenysége volt nagyobb. Amikor üzlete hanyadani kezdett, vállalkozásokba fogott, hogy családja jólétét továbbra is biztosíthassa. Azonban mindenki rászedte, visszaélt hiszékenységével, pénzét mindenütt elvesztette. Atyánk társa, Pertik Béla rosszindulatú ember volt, gyűlölte családunkat. Hozzájárult atyánk és vele családunk anyagi tönkjéhez. A csőd bekövetkeztéig atyám a legboldogabb és legmegelégedettebb embernek érezte és vallotta magát. Szüleim a legpéldásabb, legszebb egyetértésben éltek