Vajk Éva szerk.: Textil-és Textilruházati Ipartörténeti Múzeum Évkönyve (X) 2000 (Budapest, 2000)
Méri Edina: A lójárgányos mángorló
Méri Edina A LÓJÁRGÁNYOS MÁNGORLÓ A kikészítő technikák történetének kutatására Endrei Walter hívta fel a figyelmet a Magyar Textiltechnika 1958-as számában. Jelen tanulmány a mángorlószerkezetek közül a lóval hajtott típus bemutatására szorítkozik, néhány történeti adalékkal szolgálva, a teljes történeti háttér feltárása nélkül. A mángorló gép nevét a görög (iayyavov „vetőgép, ballista"-ból nyerte, amely a latin manganum, az olasz mangano formában általában egy fahengerekből és gerendákból épített gördülő ostromgép jelentését vette fel. 1 A Magyar értelmező kéziszótár mosott ruhanemű simítására, puhítására való, forgó hengerekből álló eszközként 2 jelöli meg. A néprajztudomány terminológiájában a mángorló a körülbelül 60-70 centiméter hosszú, 10-15 centiméter széles, a felső vége felé néha szélesedő vagy hosszú, téglalap alakú fából faragott eszközt jelenti. Nagyméretű szekrény változatához hasonlóan a vászonneműk mosás utáni kisimítására, fényesítésére használták. A nyújtófára feltekert vásznat a mángorló bordázott felével görgették. Nyugat-Európában a mángorlószerkezet kalander elnevezése terjedt el. A kék- és kelmefestés jellemző eszköze volt a lójárgányos mángorló, melynek ismertetése adalékul szolgálhat a textiltechnikák és ezen belül a kékfestés mesterség történetének feltárásához. A mángorló berendezések a 14. századtól tűnnek fel. 1320-ban Augsburgban egy nagy nyilvános mángorló működött, 1565-ből Besson ábrázol lóhajtású mángorlószerkezetet (1. kép). Az ábrázolások gyakorisága a szerkezet elterjedtségére utal. Egy kőbe faragott holland cégéren is egy mángorlószekrény látható, továbbá ulmi és augsburgi festőcéh ládáin az 1634., illetve az 1685. évekből 3 . Christoph Martin német festő 1745-ben rajzolta le a selyem moirírozásának technikáját, így a lójárgányos szerkezetet is a mángorlószekrénnyel. Ezek az ábrázolások járgányszerkezettel működtetett mángorlókat szemléltetnek. A szekrény kőtömb vagy kővel telített faszerkezet, mely két textillel felgöngyölített hengert mángorol. A meghajtás csak egy fogaskerékkel történik, kivéve az 1745-ös luccai rajzot, a váltást a ló körbejárásának irányváltásával oldották meg. Meg kell említenünk még Diderot képes enciklopédiáját is, amelyben a festőmesterség táblái között találunk lójárgányt (2. kép), ám az nem mángorlót működtet a rajz szerint, hanem egy vízcirkuláltató rendszert. Két betakart szemű ló jár körbe, egy darab fogaskerék látható vízszintes helyzetben. Ugyanez a kötet tartalmaz egy mángorlószekrényt is, melynek meghajtása egy hatalmas kerékkel, vízi erővel történt. Az anyagot márványlapon rézhengerekre göngyölítve helyezik a mángorló alá. A kép bal oldalán látható ember selymet göngyölít. A szekrény kövekből falazott. Jól látható a kicsúszó hengerek visszaütögetésére használt kalapács. A lójárgányos mángorló a nagyobb kékfestő műhelyekben általánosan elterjedt volt. Az egyes hazai műhelyek anyagát feldolgozó írások és ábrázolások hasonlóképpen mutatják be a szerkezetet. A szegedi festőtábla egyik oldalán a mángorlóhelyiség látható. Az idő1. Besson-féle lóhajtású mángorló, 1565 (Franz Maria Feldhasu: Die Technik der Vorzeit der Geschichtlichen Zeit und der Naturvölker. München, 1965. 684.)
