Vajk Éva szerk.: Textil-és Textilruházati Ipartörténeti Múzeum Évkönyve (IX) 2001 (Budapest, 2001)

Tóth György: A varrótű

hurkában (egy gyártási tétel) 10-15 millió tű volt egyidejűleg, melyeket egyszerre munkáltak meg. Nyomás alatt meghatározott ideig mángorlóhoz hasonló ún. csiszoló malomban görget­ték ide-oda azokat. Ezt követően a fekete homok, olaj, tű és csiszolat keverékéből álló masszát fűrészporos dobba helyezték és egy ideig forgatták. A fűrészpor felvette az olajat, piszkot és homokot és a viszonylag fényes felületű tűk elkülönültek. Légfúvás és kefe segítségével az idegen anyagokat a tűkről eltávolították, majd a további műveletekhez a tűket újra egyenesbe rázták. Ez azon­ban a felület megmunkálásának csak a kezdete volt. A tűk egyre finomabb csiszolóanyaggal kellett találkozzanak, összesen tízszer; hétszer csi­szolóanyaggal, majd az utolsó három alkalommal korpával. A tű tűfok felöli végét ónhamuval vagy vasvörössel csiszolták, a szárat azonban inkább polírozták. Ezután következett a tű mo­sása forró szappanos oldatban forgó dobban, majd a fűrészporos szárítás. A felületkezelés a leírt mennyiségű tűvel kb. 8 napig tartott. Ezután egyenként vászon lapkákkal vagy puha bőrrel letörölték a tűket, illetve kiselejtezték a polírozásnál esetleg meg­sérült darabokat. A csomagoláshoz az szükséges, hogy minden tű egy irányba álljon. Ehhez egy lemez vá­lyúban először hosszirányra rázták azokat, majd gyerekekkel rendeztették. Az egy irányba álló hegyű tűket ezt követően gyors válogatásnak vetették alá, melynek során a hibás vagy törött tűket kiselejtezték. A tűhegyet úgy ellenőrizték, hogy a kötegbe fogott tűkre összetartó gyű­rűt húztak, majd asztalon a tűfok felöli részt egy síkra hozva a tűhegyek jól láthatóvá váltak. A rosszakat kis fogóval kihúzogatták. A jobb tűfajtákat az itt leírt általános kezelésen kívül még tovább finomították és szépítet­ték. Pl. egyes típusok esetében a tűhegyet csiszolóporral és olajjal átitatott bőrdarabkával még tovább finomították, mert a csiszolómalomban végzett kezelés a tűt nem hegyesebbé tette, hanem tompábbá. Az újrahegyezés során a tűt hosszirányban fogva egy nagyon gyorsan forgó kis csiszolókőhöz nyomták úgy, hogy közben a dolgozó az ujjával ide-oda forgatta azokat. A köszörűkő itt kis hengerhez hasonló és kvarctartalmú. A legjobb tűkhöz poralakú polírozószert használtak a bőrbevonatos polírozó hengerrel együtt. A tűfok sima kidolgozása alapfeltétel, mert egyébként a cérna ezen a helyen elvágódna. Er­re szolgál a pergetés, mely nagyon finom kézi munka. Egy vékony rézlemezre kb. 25 tűt egymás mellé raktak és ezen az alátéten, mindkét hüvelykujjal megszorítva, sorban egy nagyon gyor­san forgó finom acélfúróhoz vezették azokat úgy, hogy a fúró a tűfokokkal kb. egy magasság­ban legyen. Az így végzett tűfok simítást (pergetést) a dolgozó nagy biztonsággal végezte és olyan sebesen, hogy a néző a szemével alig tudta követni. A hosszirányú tűfokhoz természetesen a pergető fúró alkalmatlan volt. Erre a célra az an­golok egy másik, igen rafinált eszközt használtak, mely egyben a kerek fokhoz is jó volt. Na­gyobb mennyiségű tűt vékony, kemény, kissé éles felületű acéldrótokra fűztek fel, majd azo­kat egy lengő készülékbe rögzítették. A készülékben a drótok olyasfajta képet mutattak, mint egy vízimalom lapátkereke. A készüléket forgatták, de nem csak egy irányban - ez nem járt volna eredménnyel - hanem oda-vissza nagyon sokszor, ezáltal a tűket lengésre, zuhanásra kényszerítették. Ettől a mozgástól a tűfok simára csiszolódott. Sok régi tűn lehet látni a tűfok környezetében kék futtatási színt. Ennek jelentősége van: a tűt ezen a helyen még egyszer felhevítették, hogy az a tűfok tartományában egy kicsit lágyabb és ezáltal kevéssé törékeny legyen. Erre külön gépet is szerkesztettek. A gépnél a tűket egy forgó kerék rovátkái veszik fel úgy, hogy mindegyik rovátkába egy tű kerül, miközben a tűfok

Next

/
Thumbnails
Contents