Vajk Éva szerk.: Textil-és Textilruházati Ipartörténeti Múzeum Évkönyve (IX) 2001 (Budapest, 2001)

Tóth György: A varrótű

6. ábra. Lőcsei tűgyártó céh pecsétje. A lenyomaton húros pergetőfúró, tűk, horgok, 1644

7 kon 1816 és Miskolcon 1808 körül működtek tűkészítő céhek.

4 A korabeli tűgyártó, de egyéb céhek is általában a nyersanyag lelőhelyek környékén helyezkedtek el. A franciák és angolok a nürnbergiektől tanulták a varrótű és gombostű gyártását. A 16. század közepéig tűszükségleteiket főleg Német földről, részben Spanyolországból fedezték. 1545 körül Londonban egy néger vékony, spanyol mintájú tűket gyártott, de gyártási módszerét titokban tartotta haláláig. Ezt követően egy német tűnt fel, aki a tűgyártást már tanította is. Az angolok a tanultakat jól hasznosították és 1650 óta nagy tűgyártó üzemeket működtetnek. A céhes ipar keretei között kis létszámú műhelyekben készültek a varrótűk. A 10 fő körüli műhelyekben folyó munka manuális volt, olyan egyszerű szerszámokra korlátozódott mint a drótvágó olló, kalapács, lyukasztó, egyengető tuskó és üllő. 1700 körül már a nagyobb műhelyek tűhegy köszörülő gépet és drótegyengetőt használtak. A 16. század nagy művész-technikusa, Leonardo da Vinci nagy lehetőségeket láthatott a tűgyártás hatékonyságának növelésére, mert rajzai között egy tűhegy köszörülő gép terveit is megtalálták. A gépet az eredeti rajzok alapján építette meg később a ma is ismert tűgyártó cég (Schmetz), és a gép működőképesnek bizonyult.

5 Ezt a gépet később újra ki kellett találni, s azt az aacheni Neuss cég alkotta meg 1856-ban. A tűgyártás tipikusan olyan tevékenység, mely műveletekre bontható. Ez a munkamegosztás hihetetlen termelékenység növekedési lehetőséget rejt magában. Ez vezetett hamarosan az ár csökkenésére annak ellenére, hogy a megmunkálás során a tűt 80-85 esetben kellett kézbe venni. Az iparszerű tűgyártást jól tükrözi a 19. század közepén ismert és gyakorolt technológia, mely lényegében a korábbi egyedi tűgyártás lépéseit követi, de már több folyamatot egyszerűbb eszközökkel gépesített. Az itt közölt technológia korabeli leírásokra épül.

6 A kézi varrótű anyaga az acéldrót. Vastag és alárendelt szerepű tűhöz vasdrótot is használtak, de ezt is a gyártás során acéllá alakították. Az első művelet 50-60 menet drót feltekercselése egy kb. 2 m átmérőjű hengerre. Ezt a tekercset a két ellentétes oldalán átvágták. Ugyanazzal a vágószerkezettel a drótkötegeket tovább darabolták a leendő tű hosszának kétszereséig. Mivel a víz-, vagy később a gőzenergiával hajtott darabológép állandóan mozgásban volt, a dolgozó feladata pusztán a drótkötegek gép alá tolására korlátozódott. Míg a drótot balkézzel betolta, jobb kézzel egy félbevágott serleghez hasonló sablont tartott. A serleg fenekéhez ütköztetve biztosította a kötegek azonos hoszszúságát. A kés sebessége 21 vágás/perc volt. Egy 100 darabos köteg darabolásához két vágás kellett. A harmadik vágási ciklus üresjárat volt, mert a levágott darabokat a dolgozó ekkor tette le. Ez kb. 42 000 duplatű/óra teljesítményt jelentett. (Késztermékben kifejezve 84 000 tű/óra teljesítmény.) Mivel a tű szára ebben a fázisban még enyhén ívelt, vagy akár görbe is lehetett, ezért egy következő fázisban egyengetni kellett. 5-6000 tűt kötegbe fogtak és két erős acélgyűrűt húz-