Oszetzky Gábor: Textilipari Múzeum Évkönyve 7. 1990 (Budapest, 1990)

Oszetzky Gábor: A régi Peru és textiltechnikai

tartotta raktáron, kizárólag ajándékozási célzattal. E kitüntetések birtoklása a társadalmi megbecsülés jeleként a sírba is követte tulajdonosát A kor ruházata igen sokszínű volt mert a társadalmi tagozódás megnyilvánulásának jó eszköze. A társadalmi előjogokkal felruházott előkelők viselete - bár jelentősen eltérő - az európaival bátran felvehette a versenyt A felsőruházatot sok esetben trópusi madarak színes tollaival díszítették, amelyet a pamutból szőtt egyszerű vászonkötésű alapra erősítettek. Ez a technika már a nascai és tiahuanaca-huari textíliákon is fellelhető, nemcsak a ruházaton, de a fejdíszeken és egyéb kellékeken is. Hogy fogalmat alkothassunk e díszítés finomságáról, jegyzendő meg, hogy a díszítésre használt tollak mérete sok esetben nem haladta meg a 9 X11 mm-t. Az tiralkodó család, mint legfelsőbb réteg után ezek alkalmazottai, a vezető hivatalnokok következtek, akiket a nemesi réteg követett E három rend tartozott közvetlenül a dinasztiához, s ennek jegyeként fülcöveket \dselhettek. A hierarchia alsó részén a yanacunák, a jogtalanok és elnyomottak álltak. A lakosság legnagyobb tömegét a llacta runa, a parasztság képviselte, ők áUították elő a mezőgazdasági termékeket a fegyvereket a szerszámokat és ők készítették a szöveteket is. Az elkészült javak V3-át megtarthatták és az állam gondoskodott ruházatukról is. Esküvőjén minden polgár 2 ruhám volt jogosult; egy munkaruhám a mindennapokra, és egy ünnepi öltözékre. Az egyszerű polgárok mezítlábasak voltak - ma is azok - inget vagy köpenyt (cuzma) viseltek amely egy szövetdarab, két kar, és egy fejkivágással. Felsőruházatként vékony pamutszövet kendőket öltöttek magukra. Az inka ruházatról viszonylag jó leírásokkal rendelkezünk elsősorban Huaman Poma de Ayala révén, aki előkelő inka család sarjaként a spanyolok bevonulását követően felvette a keresztény vallást feltehetően megtanult írni-olvasni, és 1587-ben jelent meg az a műve, amelyből rajzi és írásos forrásaink java része származik. (A mű egyébként 1901-ben került elő.) Ezekből a rajzokból kMláglik a gyalogorsó és a deréköves szövőeszköz, mint textiltechnológiai érdekesség, és a kipu (quipu), mint művelődéstörténeti kuriózum használata. Ez utóbbi létezése alapján erősödik fel a kérdés; hogyan lehetséges, hogy az inkák birodalmuk megszervezéséhez, államadminisztrációs hálózatuk életben tartásához olyan lényeges eszközök használatát nélkülözték mint az acél, a kerék és az írás. Több kutató vélekedett úgy, hogy bár az írás meglétére semmi bizonyíték nem adódik, egyszerűen elképzelhetetlen egy ilyen léptékű államgépezet fenntartása valamilyen primitív írás megléte nélkül. Thomas Berthel a thübingeni egyetem néprajzi intézetének igazgatója az 1970-es években kutatásai alapján feltételez egy írásrendszert amelynek eszköze éppen a quipu. Vizsgálatai szerint a spanyol hódításokat mintegy 250 évvel megelőzően, tehát még az inkák előtt, kialakult egyfajta írás, amely a quipu csomóinak sorrendjén, a csomók sűrűségén, ritmusán alapulva kb. 400 jel meglétét feltételezi. Az írás leginkább az egyiptomi 1. Dinasztia idején használt jelrendszerre emlékeztet s melyből 24-et biztosan, 50-et értelmezhetően sikerült megfejtenie. Ez az írásmód a spanyol hódításokat követően teljesen visszafejlődött, majd feledésbe merült