Oszetzky Gábor: Textilipari Múzeum Évkönyve 5. 1983 (Budapest, 1983)

A 16. században felgyorsult a tengeri kereskedelem, amely Afrikát megkerülve a Távol-Keletre irányult. A csodás textilek mellett hajókaravánokkal hozták Európába a rostoktól mentes, szárított, táblákba, kockákba formált indigót. E festőanyagot ismerték Európában a kora középkorban is, de behozatala akkor még Perzsián, Kisázsián, a Balkánon, illetve Afrika északi partjain húzódó szárazföldi útvonalak kereskedelme révén jutott el Velencébe, Nyugat-Európába, majd a 13-14. század óta a közvetítő kereskedők útján Magyarországra is. A behozott indigó sok jó tulajdonsággal rendelkezett. A csüllenggolyókkal szemben rostmentes volt, töményebb festőanyagot tartalmazott, szállítása ebből következőleg gazdaságosabb volt. A legfontosabb azonban színtartósága volt, illetve a vele való munka ideje is lerövidült. Kezdetben drágasága miatt a csüllenghez adalék formában használták, ami a színminőséget javította. Az indigó kelendősége azonban a tengeri kereskedelemben hatalommá vált holland kereskedőket folyamatos és hatalmas mennyiségek szállítására, árának csökkentésére késztette. Hatására háttérbe szorult a csülleng használata, ami viszont romlásba döntötte a hagyományos termelőterületek népességét és kereskedőit. Ennek hatására a német fejedelemségek területén a 17. században sorra jelentek meg behozatali tilalmat elrendelő intézkedések. Ürügyként az indigó használatának káros voltát részletesen leírták, ismertetve olyan eseteket, amikor a vele történt festés után a posztók végszám mentek tönkre, szétmállottak. A kiátkozással is felért „Teufels-Farbe", „Teufels-Auge", „Fressende Farbe" elnevezése. Természetesen történtek károk az új festék kezdeti alkalmazásánál, hiszen annak redukálásához használt anyagok nem kellő kiöblítése a festés után valóban szétmarhatta a posztót. Halálbüntetés terhe mellett tilos volt az indigó használata a német fejedelemségek területén, amit csak a 18. században oldottak fel, amikor már egyeduralomra jutott az indigó a legtöbb államban, illetve a tilalom ellenére megtanulták a helyes alkalmazást a mesterek. A csüllenggel való festés gyakorlata lényegesen csökkent, de azért teljesen nem szorult ki a festőeljárásokból. Tudjuk, hogy a kelmefestők remeklései között még a 19. században is szerepel alkalmazása, sőt egyes kisebb műhelyekben még századunk elején is előfordult használata, pl. Sopronban.

3 A csülleng és az indigó együttes használata meleg eljárással történt, többnyire posztók festésénél. Az indigó tömeges importjával együtt azonban a textilnyomásnak és festésnek egy új hideg csávás, szigetelőmasszával (rezerv) nyomott változata is meghonosodott Európában, ez a tulajdonképpeni kékfestés. Az első műhelyekről Amsterdamból vannak adatok a 17. század második feléből, ami érthető, hiszen ide érkezett az indigó, a pamutvászon és nyilván a mesterséget ismerő kézművesek is. Az átvétel módja, hogy holland mester hajózott-e Indiába, vagy onnan érkezett szakember, akitől itt megtanulták az új eljárást, nincs tisztázva. A nagy keresletnek örvendő kelmék előállításának titkát féltékenyen őrizték, ami a piacon egy ideig monopolhelyzetet biztosított a mestereknek. A terjedés mai szóval élve ipari kémkedés útján indult meg Európa nyugati felén. Az augsburgi Jeremias Neuhofer olajnyomással dolgozott, amit azonban az új eljárások megjelenése háttérbe szorított, a mesterekre az elszegényedés várt. Ezért jelentős kölcsönöket felvéve küldte testvérét Amsterdamba, hogy megszerezze a Porcellandruck titkát. Az első kísérlet nem járt kellő eredménnyel, ill. a titoknak csak részleteit ismerte meg. Neuhofer egész vagyonát zálogba tette, hogy a kapott kölcsönnel az áhított eljárás birtokába jusson. Az utat ismét testvére tette meg, aki több heti gyakorlat