Horváth József - Okolitsny Eörs - Mészáros Balázs szerk.: Textilipari Múzeum Évkönyve 1. 1978 (Budapest, 1979)

Dr. Endrei Walter a történelemtudományok kandidátusa: Mesterségünk dicsérete

Ezután Amsterdamba szállítottak, ott eladtak és viszonteladtak, majd pedig a nőknek adtak át, akik belőlem finom fonalat készitették, ezek munka közben pillanatonként megcsókoltak és megnyaltak, ugy hogy már azt kellett képzelnem, hogy minden szenvedésem végetért. De hamarosan ezután kimostak, felmotolláltak, majd a szövő keze alá adtak, felcsévéltek, irrel bevontak, szövőszékre feszitettek, megszőttek és finom holland vásznat készitették belőlem, utána kifehérítettek és egy kereskedőnek adtak el, aki viszont rőfszám árusitott. Mig azonban idáig eljutottam, sok fogyatkozásban volt részem. Az első és legdurvább kócból kanócot fontak, tehéntrágyában főzték és később elégették. A második hulladékból az öreg asszonyok durva fonalat fontak, amelyből zsákvásznat szőttek. A harmadik hulladékból durva fonal lett, de azért az is elkelt. A negyedik részből éppen finom fonal és kendő lett. Nem is szólva az erős kötelekről, melyeket más társaimból, más kenderszárakból készítenek - az én fajtám az embereknek jelentős hasznot hajt, - hogy egyik-másik milyen nyereségre tett szert a mi révünkön, azt el sem tudom mondani. Az utolsó fogyatkozást én magam szenvedtem el, amikor a szövő a belőlem lett fonalból néhány gombolyagot elszajrézott. /Szerző fordítása/ Ezzel nem fejeződik be még a kender kálváriája: ing készül a vászonból, de az elrongyolódik, a rongyból papirt gyártanak. Mindazonáltal önvallomásával az árkus papir a szégyenteljes halálnemet elkerülni nem tudja. Ebben a korban ut- és tájleirásokban gyakran találkozunk már az egyes nyersanyagok termesztésének, feldolgozásának szépirodalmi igényű leírásával. Montaigne-től, aki selyemfilatóriumot irt le, Defoe-on keresztül, - az angol posztóipar kiváló ismertetését köszönhetjük neki - Goethe-ig, aki a svájci pamutipart a termelékenységszámi tásig terjedő precizitással rögzítette számunkra, tucatnyi jellemzés maradt ránk. Mi egy magyar ember fiktiv levelezésére, Mikes Kelemen törökországi benyomásaira nyulunk vissza: a Rodostó környéki pamutkultura 1720-beli állapota elevenedik meg benne /XXXVII. levél/: Gyapotot pedig sehol annyit nem vetnek, mint itt, és a gyapotból való kereskedés itt igen nagy. Torda vármegyében, gondolom, hogy megteremne, de a mi mokány földünkön elegendő melege nem volna. Itt az asszonyoknak és egész esztendő által csak az /a dolguk/, hogy a gyapottat elvessék, megszedjék, eladják vagy megfonják. Májusban vetik el, és októberben szedik meg. Való, |hogy sok bíbelődés vagyon a gyapottal, de minthogy itt az asszonyoknak serrmi más külső munkajok nincsen, azért arra reá érkeznek.