Horváth József - Okolitsny Eörs - Mészáros Balázs szerk.: Textilipari Múzeum Évkönyve 1. 1978 (Budapest, 1979)

Dr. Endrei Walter a történelemtudományok kandidátusa: Mesterségünk dicsérete

Guillaume: Pathelin: Ha kénytelen vagyok megadni. De bőven mérje. Mennyi kell? Nekem három rőf - ennyivel Beérem - harmadfél a rőtnek! Elég lesz ennyi ndndkettőnknek. /Hevesi S. forditása/ A középkor végei dokumentumok ritkán világítják meg egy egyszerű ember személyes életkörülményeit. A szegény ember jobbára Írástudatlan volt és ha járt is iskolát, naplóirásra pl. aligha fanyalodott. A ritka kivételek sorába tartozik és irodalmi igényességgel lép fel egy német szerzetes, Johannes Butzbach, aki élete viszontagságait később "Egy vándordiák krónikája" cimen latin nyelven megirta. Eredeti szakmája szerint szabó volt, ilyenként is lépett be egy rajnamenti Johannita kolostorba 1496-ban. Inaséveinek leirása megérdemli, hogy - tudomásom szerint először - magyar nyelven is nyilvánosságot kapjon: /3. könyv 2-3 fejezet/ Alkalmas, jó hirnevü mesterhez kerültem, akinek azon kellett fáradoznia, hogy két év alatt megtanitson művészetére, amiért apám azt igérte neki, hogy 6 aranyforintot ad meg husz rőf posztót, s ennek egy részét magával is hozta. Amit ennél a mesternél két esztendei inaskcdásom alatt elszenvedtem, teljesen eltekintve a szakma nehézségeitől és az errfoertelen éjszakázástól, amitől egy fiatal ember testileg teljesen lemúlik, midőn hajnali három vagy négy órától este kilenc vagy tíz óráig, olykor tizenegyig sőt tizenkettőig is, különösen azónban nagy ünnepek alkalmával a miséig egyfolytában dolgoznom kellett, miként nyomorgattak vizhordással, takarítással, tüzélesztéssel, küldözgetéssel, kcmissiózással és amit leginkább gyűlöltem, viasz gyűjtésével, helyesebben lopásával a templomi gyertyatartókról, a mestertől és nejétől, valamint a cselédségtől durva szavakkal mint illettettem, verést, hideget és forróságot, éhséget és szomjat a végsőkig kibirni kényszeríttetve; ami ilymódon és még sok másféle módon nycmoruságként sújtott, aligha férne el egy nagy könyvben Ehhez jött még, hogy utáltam a szakmához tartozó némely mesterkéltséget, mert az emberek gőgjét növelni alkalmas volt. Arra szorítottak bennünket, hogy ne csak egyszínű, hanem tarka posztóból szabjuk a legjelentéktelenebb ruhaneműt is. Arra kényszeri tettek, hogy festőkhöz hasonlóan gondosan himezzünk rájuk felhőket, csillagokat, kék mennyboltot, villámot, jégesőt, szerelmesen egymásbafonódó kezeket; hozzá kockát, liliomot, rózsát a legdrágább szöveteket sem sajnálták, amilyen a skarlát posztó, angol s tarnet, Lüttich-i, Rouen-i, Grenoble-i, Brügge-i, Gent-i, Aachen-i posztó és még értékesebbek... Emellett ami az idegen posztók maradékát illeti, amit a szabók sertmibe vesznek és a itühely minden sarkában teli kosarakban tartogatják, ezt megengedhetetlen tolvajlásnak tartottam. /Szerző forditása/