Kovács Tivadar szerk.: Theatrum — Színháztudományi értesítő 1965

Almási Miklós: A szocialista dráma és a korszerűség

darabját. Az elsőt porosnak éreztem, a másik darab ellenben hallatlanul a mához szólt. Ugyanakkor erre a különbségre 8 ftPossz időmérték" ©lmélGt/© H6m figy©1 f Gl 9 HGIZL is látja meg. A másik ilyen furcsa jelenség a lemaradástól való páni félelem. Művészek oldaláról ez ugy merül fel, hogy valahogy azt kell csinálni, ami éppen ma fut, mert hát rohan az idő. A rohanó idő a művész szempontjából azt jelenti, hogy a művészeti divatok sokkalta gyorsabban váltogatják egymást, mint régen. Például a nemrég nagy művészetté kikiáltott Prop.-Art cimü divathullám, ami Amerikából indult el a képzőművészetben, már lefutott, összesen három évig élt csupán és felváltotta egy másik ugyancsak divatszerüen propagált művészet, az Op.-Art, az optikai csalódásokra épitő művészet. Hogy gyorsabban váltogatják egymást a művészeti divatok és áramlatok, ez hozza magával azt a pszichózist, hogy a művész állandóan lemaradottnak érzi magát, mindig az a benyomása, hogy egy villamos elment, nem sikerült felszállnia és most szaladnia kell utána. Ez rendkívül kellemetlen kényszerhelyzetet teremt a művész számára: nem tudatosodik az, hogy nem szükséges épp azzal a villamossal elmenni, mert igen jól lehet utazni a következő villamoson is. A tegnapi újhoz ragaszkodni illetlenség, vagy egyenesen művészi süketségre vall, mert mindig a mai divat az, amivel az egyedüli jót lehet csinálni. Ezzel függ össze egyébként az a szemléletmód is, hogy a művésznek mindig érdekeset kell csinálni és ez az érdekesség önállósulhat is, elszakadhat a témától. A művészi közvéleményben ott él egy sajátos dedukció: ami nem uj, az nem is érdekes. És ami nem érdekes, az nem jó. Ez a dedukció valahol hamis, mert lehet hogy valami közvetlenül kevésbé köti le figyelmünket, de ha jól odafigyelünk, ha átadjuk magunkat a műnek, akkor esetleg a mü mélyebb rétegeinek érdekessége is kibontakozhat. - 15 -