Kovács Tivadar szerk.: Theatrum — Színháztudományi értesítő 1965
Hont Ferenc megnyitó előadása
a forradalmi, az áttörő, baladó, a kapitalizmussal szembenálló, de még nem szocialista alkotásokkal. Ez egyaránt érvényes a drámára, a rendezésre, a színészetre, a színházművészet minden tényezőjére. A következő probléma, amelyről azt hiszem érdemes beszélni, az a hagyományaink fölhasználásának a kérdése. Az 1945 után újjászervezett, ujjáalakult színházművészet elsősorban a magyar színházművészet realista hagyományaira támaszkodott, noha ezenkivűl is voltak erők, amelyek a magyar színházművészetet megalapozták a fölszabadulás után. Olyan forradalmi erők voltak ezek, amelyek a polgári realizmus mellett, a kimondott szocialista törekvéseket igyekeztek érvényesíteni színházművészetünkben. Jelenleg az a helyzet, hogy a magyar színházművészet forradalmi hagyományai, a munkásszinjáték és a parasztszinjáték továbbfejleszthető hagyományai eltünedeznek színházi életünkből. Meg kell vizsgálni mi annak az oka, hogy a szocialista színházművészet három gyökeréből, a forradalmi munkáshagyományból, a paraszti népi hagyományból és a haladó polgári realista hagyományból csak az utóbbinak továbbfejleszthető elemei lettek színházművészetünk alapjává. Az utolsó probléma, amellyel foglalkozni kivánnék, kapcsolódik a hagyomány kérdéséhez. Nemcsak a színházi gyakorlatunkban hanyagolódik el a forradalmi hagyomány, de elméletünkben és kritikánkban is mellőzöttek azok az eredmények, amelyeket a marxista kutatók a fölszabadulás előtt Magyarországon kezdeményeztek. Rendkivül nagy esztétikai problémák vannak, különösen a színházművészet területén. És nem ragadjuk meg eléggé azt a szemléleti módot, amelyet a fölszabadulás előtti marxista törekvések kezdtek kialakítani és amelyek egész kulturánk esztétikai szemléletének segítségére lehetnek. Mi nem csupán azért állítjuk vizsgálódásunk középpontjába a színházművészet kérdését, mert szivünkhöz legközelebb áll, és mert ez a szakmánk, hanem abból a tudományos meggyőződésből, hogy a színházművészet - 11 -