Kovács Tivadar szerk.: Theatrum — Színháztudományi értesítő 1962

II. Színháztörténet - Dömötör Tekla: Drámai műfajok hazánkban a XVI. században

szinszerü szokások kérdése, melyről máshelyütt bővebben volt szó. Egy bizonyos: a szövegeknek az eddiginél alaposabb tanulmányozása drámai műfajaink kibontakozásán kivül szini életünk kibontakozására is sokkal alaposabb fényt vethet, mint azt a század eleji magyar kutatók hinni merték. Nem feledkezhetünk meg természetesen arról sem, hogy a XV-XVI. századi drámai jellegű szövegek jórésze /valójában nem is tudjuk, hogy hány százaléka/ örökre elveszett számunkra és igy azok az alkotások,melyeket ismerünk és az epikusból a drámaiba vezető átmenet különböző stádiumait mutatják, e folyamatnak csak láncszemei; az egész folyamatot magát csak elméleti módon tudjuk helyreállítani. Bgyes alkotásoknál, melyeknél az előadásra vonatkozó adatok teljesen hiányoznak, nagyon nehéz bizonyítani, hogy a szöveget előadásra szánták; a műfaji alakulás fővonalait azonban már biztosan tudjuk rekonstruálni. Az átmeneti formák vizsgálatának különös jelentőséget kölcsönöznek azok a modern törekvések, melyeket Bertolt Brecht fogalmazott meg legtudatosabban ós "nem arisztotelészi" dramatlkának nevezett. Ezt a kísérleti játékformát a magyarázó kórusok, vetitések /vagy máskor a narrátor/ alkalmazása és ezeknek az ele. knek elbeszélő jellege miatt epikus szinházna

k is szokták nevezni. A Katalin-legenda nem tudatosan epiko-dramatikus szövege és a Brecht-féle tudatosan "elidegenítő" hatású játékforma hasonlóan vegyiti az epikus és párbeszédes részleteket: a szereplők saját szavukkal első személyben szólnak, viszont az iró nevében szóló szereplők, a vetités, /a Katalin.legenda esetében pedig maga az iró/ magyarázzák a szereplők cselekedeteit, mondanivalóját. E kérdést itt bővebben fejtegetni nem szándékozom; azonoan e törekvések és kisérletek nyomatékosan figyelmeztetnek, 180