Kovács Tivadar szerk.: Theatrum — Színháztudományi értesítő 1962

I. Színházelmélet - Kovács Tivadar: Hagyomány és versmondás

hangja, s nem énekel ugyan, de mégis bizonyos egyformasággal és egyhangúsággal ad elő,

1'' Helyesen ismerték fel, hogy a rádió puritán versmondásra nevel, szükségképpen elhagyja a versmondó a szinészi segédeszközöket. De ennek határozott hátránya is lehet. Az előadóknak sok esetben, nincs elég idejük a felkészülésre, de ha van is, a verset nem kell megtanulniuk, papírról olvashatják«, Ennek következtében - bizony jó néhány esetben - előadásuk kidolgozatlan marad, a szükséges érzelmek felidézését nem képesek elvégezni. Tehát be lehazudják? Szó sincs róla! A rendező és a tiltó szólamok nem engedik az álpátoszt érvényesülni már. Ennek ellenére előadásuk éppen olyan hiányos lesz, mert szürke, érzelem nélküli lesz. A rendező érzi a hiányt és ahhoz nyúl, ami nincs benne az előadásban: hatásos, érzelemdus zenei részletet játszik alá. Ezzel pótolja azt, ami az előadó hangjából kimaradt. Talán észrevette már az olvasó, hogy nem véletlenül idéztem Egressy Gábor és Hevesi Sándor müveiből.Az ő koruk gyakorlatában több olyan helytelen jelenséget tapasztalhatunk,melyek még ma is hatnak. Igaz, hogy nem jellemzőek már, de hatnak. Ez pedig veszélyes a fiatal generáció és a ma oly nagyon fellendült műkedvelő versmondás szempontjából. A még ma is ható - s általam is emiitett - tényezőkhöz kell sorolni azt a rendkívül kiábrándító külsőséget, amikor az előadó mimikailag is ki akar fejezni mindent. Nem elég neki a költő szövege, ő még meg is akarja játszani. Nem hiszi el, hogy a magyar szavak jelentését a közönség maradéktalanul megérti. így azután néhány - kevés számú, de jelentős - előadónk versmondását vagy rádión keresztül, vagy lehajtott fejjel kell élveznünk, hogy mosolyra ne húzódjon a csodára váró szánk, hogy a költő szavainak ünnepét ne rontsa el a versmondó profán homlok-, szem-, arc-, száj- és Vö.: Hevesi i. m. 58. p. 124