Kovács Tivadar szerk.: Theatrum — Színháztudományi értesítő 1962

I. Színházelmélet - Kovács Tivadar: Hagyomány és versmondás

HAGYOMÁNY ÉS VERSMONDÁS Amióta szinházelmélet van, azóta unos-untalan hangoztatják, hogy a színművészet méltósága azoknak a dikcióján nyugszik, akik e művészetet gyakorolják. A szinház - intenzív hatásával - a kiejtés mintájául szolgál. A színészeket pedig a közönség ugy tekinti, mintha a nyelv szépségeinek és tisztaságának természetes őrei és továbbfejlesztői volnának. Az is közhely ma már, hogy az élő szó hatalmán alapszik a szinház erkölcsi hatalma. Közhely, de eleven igazság. Baj az, hogy csupán elcsépelt frázisnak tekintik. Hangoztatják, de nem érzik át. Azonkívül mindez inkább a színházzal, színpaddal, színjátszással foglalkozó elméleti és gyakorlati szakemberekre vonatkozik. Az irodalom aktiv művelői és az irodalomtörténészek az irott betű hatalmára esküsznek. /Ami természetes is, hiszen az a szakmájuk, az a hivatásuk./ A beszéd apostolai: a szinészek, vagy azok, akik az irodalom mellett a színészettel is foglalkoznak, egybehangzóan a beszédet helyezik az első helyre. A figyelmes olvasó, aki a könyvek születési vagy megjelenési idejét is látja, észreveheti, hogy a szinészek és elméletiróik addig tekintik a beszédet elsődlegesnek az irott szó fölött, míg a könyvnyomtatás annyira nem fejlődött, hogy nagy példányszámú kiadványokat tudott adni a közönségnek. Ez pedig csak az anyagi és szellemi kultura bizonyos fejlődése után következhetett be. Akkor, amikor az Írástudatlanságot az iskolahálózat valamennyire visszaszorította,amikor a közlekedés fej109