Kovács Tivadar szerk.: Theatrum — Színháztudományi értesítő 1962

I. Színházelmélet - Kovács Tivadar: Hagyomány és versmondás

hangulatának és lelkének visszaadására törekednék.""

1'' Negyven esztendő alatt tehát Egressy elvével ellenkező gyakorlat alakult ki. Természetesen minden általánosítás sántit, de megvan az a jó tulajdonságuk, hogy a többség gyakorlatát tükrözik. Igaz ugyanakkor, hogy a kevesebb helyes törekvés elvész, pontosabban: nem tükröződik benne. Viszont az is igaz, hogy a reformkor és a szabadságharc korának patetikus hanghordozása és túlfűtött pátosza magában hordta saját helyes gyakorlatának sírásóját is. Amikor a tartalom, az eszme kifejezésének elsődlegessége mellett a hang zeneiségének fontosságát hangsúlyozta, az epigonokban - akik sohasem tudták teljesen átélni költőink érzéseit és eszméit - azt a gondolatot ültette el, hogy ha dallamosan éreztetik a vers ritmusát, már mindent megtettek a költemény helyes előadásának érdekében. Amikor pedig a szabadságharc bukása után kiégett, kiábrándult, pesszimista költemények sorozatával találkoztak, azok, akik maguk is kiégett, kiábrándult és pesszimista emberekké váltak - ők, akik azelőtt hősi pátosszal telitett, nemzetüket féltő hazafiak voltak - uj körülmények között is megtartották patetikus hangjukat. Akkor is, amikor a költeményekből hiányzott ez az érzés.Akkor is, amikor a közönség már távol került ettől a hangulattól - a reakciós államapparátus minden nevelőeszközének, meg aztán a "polgári nyugalmat" követelő életformának hatására. Az epigonok és az emiitett tehetséges emberek tehát megrekedtek a külső formánál, hiába intette őket Egressy: "Az előadó hangmüvészetével alakot és szint fog adni a költemény minden egyes részének - soha cem tévesztve azonban szem elől az arányosság és összhangzás igényeit. Az arányosság ós összhangzás közös feltétele pedig egyszerűen abban áll, hogy: mindig a főhangulat 2/ uralkodjék a részek felett és ne fordítva." ^Az előadás művészete. Bp. 1908. 4. p. - % 2/ * A szinészet könyve. Pest. 1866. 78. p. 116