Kovács Tivadar szerk.: Theatrum — Színháztudományi értesítő 1962

I. Színházelmélet - H. Teschler Andrea: Színháztudományi drámaelemzés

iró a dráma feszültségét száműzi ezzel a szinpadról. Az elbeszélés helyett itt a fenti jelenetből, az iró szemlélődő, de aktivan szemlélődő magatartásából, cselekvéséből kellene következnie annak a változásnak, amely további cselekedeteit is indokolttá teszi. A III. felvonás elején az iró elbeszélését szükségesnek, a dráma szerves részének érzem, amely előre viszi a cselekményt. Amit itt megtudunk az egy előzetes összeütközés és az ebből adódó belső egyéni küzdelem lezárása, eredménye. Hogy az iró a továbbiakban hogyan fog viselkedni, már benne van ebben a vallomásban. Husz év után először megfogalmazni olyan dolgokat, amelyeket mindennap látunk, ez cselekvés. És az iró sorsának fordulópontja itt van, amikor felismeri: mindennap nézve és látva kell élni. Az itt elmondottak nélkül valóban véletlennek hatna a harmadik felvonás kifejlődése és indokolatlan lenne, hogy hirtelen világosan látja saját és más emberek sorsát. A rendezői ötletek közül ki kell emelnünk a dráma lényegét érintő nagyon érdekes momentumot, mégpedig azt, hogy Kazimir Károly Marika és Kadácsné szerepét egyazon művésznővel, Bulla Elmával, játszatta. Ez nemcsak arra adott lehetőséget, hogy egy kiváló színésznő egy előadáson belül igazolja emberábrázoló és jellemző képességének sokszínűségét. A szereposztás itt nem vált öncélú "trükké", mert indítéka sem az volt. Ez a látszólag lényegtelen tény dramaturgiai funkciót kapott. A rendező célja megmutatni: nem lehet embereket kivülről, tények ismerete nélkül, az autó ablaküvege mögött elsuhanó képből megitélni. Az iró mások sorsát és tragédiáját megismerve jut el a felismerésig, hogy saját élete is hibás,erkölcsi mércéi elavultak. Az irói szándákot a rendezés nagyon helyesen hozza közel a nézőhöz és teszi világossá ezzel az egyszerű ténnyel, hogy Kadácsné sorsában az iró saját asszonyának problémájával találkozik. 107