Kovács Tivadar szerk.: Theatrum — Színháztudományi értesítő 1961

I. Hagyomány és haladás - Mályuszné Császár Edit dr.: Rakodczay Pál és a XIX.századi magyar színjátszás

RAKODCZAY PÁL ÉS A XII.SZÁZADI MAGTAB SZÍNJÁTSZÁS A magyar színháztörténet legmostohábban kezelt hazai tudományágaink közé tartozik, de igy is - eredetként Bayer munkásságét fogva fel - közel nyolcvan éves múltra tekinthet vissza. Ez az idő elég volt ahhoz, hogy a "mikor játszottak? mit játszottak? hol játszottak? kik játszottak?" kérdéskomplex tsra megközelítő választ adhasson. A mai szinháztörténész elsőrendű kérdései már a "hogyan játszottak?" /beleértve a diszlet, a jelmez és, ahol már van, a rendezés kérdését is/ és a "kiknek játszottak?" Abban a csaknem reménytelennek látszó küzdelemben, amely a szinészi alkotások megörökítéséért folyik, napjainkban bevetjük mind a magnetofon szalagját, mind a filmet - és még e mellett is szükségesnek tartjuk a leiró kritikát, a mimografiát. /Pusztán gyakorlati szempontból ezekre azért is szükség van, mert a magnetofon csak a hangot őrzi meg, teljes szinielőadásokat pedig ritkán szoktunk lefilmezni./ A mult idő elavulttá tesz bizonyos hanghatásokat és a modorosság vádját emeli olyan színpadi fogások ellen, amelyek a maguk korában a legműveltebbeket is elragadták. A leiró kritika azonban az egykorú szemléletét adja viszsza. Mint kortárs élvezte a produkciót, értette meg az előadó művészt. Ezért kívánjuk még ma is,amikor legnagyobb színészeink a technika számos eszközével nyernek örökkévalóságot, az irodalmi formában történő lerögzitést. Fokozottan fennáll ez az igényünk olyan koroknál, amikor a leiró kritikán kivül semmiféle eszköz nem szolig -