Kovács Tivadar szerk.: Theatrum — Színháztudományi értesítő 1961
I. Hagyomány és haladás - Dömötör Tekla: Műfajok és stilusirányok a XVII.századi magyar szinpadon
MŰFAJOK ÉS STILUSIRÁNYOK A XVII.SZÁZADI MAGYAR SZÍNPADON XVII. századi magyarországi drámairodalmunk stílusával , műfaji sajátságaival a magyar kutatók aránylag keveset foglalkoztak.Leginkább még a latin jezsuitadráma vonta magára a szinháztörténészek érdeklődését; Angyal Endre, Al8zeghy Zsolt, s mások e drámákat mint az európai barokk szinházkultura jellegzetes képviselőit illesztették nagyobb összefüggésekbe. A latin jezsuitadráma azonban csak egy részét képezi a XVII. század magyarországi drámairodalmának; magyar nyelvű jezsuitadrámát egyetlen töredéken kivül nem is ismerünk ebből a századból. Holott a XVII.század 15 ránk maradt magyar drámája is igazolja, hogy a fő európai eszmeáramlatok és stilusok hazánkba is eljutottak és a ránkmaradt magyar darabok is tükrözik az általános európai fejlődés jellemző jegyeit. Klan1cza.y Tibo r érdekes tanulmányai a század uralkodó stílusirányzatairól: a manierizmusról és a barokkról különösen fontossá teszik, hogy a drámairodalom, illetőleg a színjátszás hazai stilusirányait minél előbb beható vizsgálat tárgyává tegyük. Drámáink műfaji meghatározása e században nem következetes. Valójában csak Lucas S. Edmundo /Moesch Lukács/ piarista drámaíró az, aki a poétika szabályait azinrevivö latin drámájában behatóbban foglalkozik a színpadi műfajok esztétikájával. Négy fő műfajt emlit: a tragédiát, a kom édiá t s mellette a tragikomédiá t és a kőmikotragédiá t. Ezzel szemben Comeniu s Enciklopédiájában csak két főcsoportot: a tragédiát /szomorujátékot/ s a komédiát /örömjátékot/ különbözteti meg. Valójában a drámaírók maguk sem je- 21 i
