Kovács Tivadar szerk.: Theatrum — Színháztudományi értesítő 1961

II. Széles látóhatár - Sz.Szántó Judit: Sean O'Casey

II.MUNKÁS /lassan megy ki a talicskával/: Ez még nem olyan sok, ós ráadásul egyikben se biztos. POGES: Micsoda furcsa, különös ember! A felét se értettem annak, amit mondani akart. Sokan vannak itt ilyenek? O'KILLIGAIN: Milliószámra; bár kevésnek van közülük ilyen muzsikáló nyelve. POGES: Azt hiszem, eléggé megkedvelt és barátjának tart. O'KILLIGAIN /gúnyosan/: Annak tartja magát, aminek minden angolt: gazembernek, tolvajnak, felfuvalkodott képmutatónak. POGES /méltatlankodva/: Édes Istenem, de hisz ez merő tudatlanság. Hol tartana a világ minélkülünk? O'KILLIGAIN: A megszédült földgolyó akadozna, lelassulna, megállna és a halál hamar eljönne valamennyiünkért. > • POGES /akit ez a megjegyzés kicsit meghökkent/: Hogyan? Igy van. Nohát nem, ennyire nem lenne nagy a baj, tudja, de majdnem ekkora, átkozottul közel ehhez. És ha azt is tudjuk, hogy e párbeszéd előtt a Pogest annyira megdöbbentő II. munkás ragyogó szellemességgel és ugyanakkor teljesen spontán és az Írekre annyira jellemző őszinte átéléssel csapta be a ház urát, mert hősi pátoszszal, mintegy a dicső múltból vett történetként tálalva, lángoló szinekkel festette meg előtte egy hős alakját, s mikor Poges már beleélte magát a daliás időkbe, szemébevágta,hogy ez a hős iíolfe Tone, a XX.századi- ir szabadsághős - akkor el tudjuk képzelni a darab stílusát, azt az áradó szatirikus erőt, amellyel a reális komédia két brit felsüléséről a brit gyaimati uralom vereségének jelképévé nő. Ezt a jelképességet huzza alá a befejezés is: a szajhává züllött, de szivében még meg nem romlott két ir lányt O'Killigain és a II. munkás magukhoz emelik, a magukramaradt angolokat pedig az özönvizszerüen meginduló esőviz - 19o -