Székely György: Mozaikok (Színháztudományi szemle 39. OSZM, Budapest, 2009)
A SZÍNJÁTÉK MAGYARORSZÁGON - A népi színjátszás történeti kutatása
A SZÍNJÁTÉK MAGYARORSZÁGON 49 A népi színjátszás történeti kutatása Dömötör Tekla Naptári ünnepek - népi színjátszás című könyve első ízben kísérli meg, hogy az elmúlt évtizedek néprajzi és színjátéktörténeti anyagát, s nem csak a magyar, hanem a kapcsolódó nemzetközi anyagot is, közös összefüggésrendszerben tekintse át. 1 Nem azt tűzte ki céljául, hogy minden dramatikus jellegű szokást megvizsgáljon és értelmezzen. Arra szorítkozott, hogy igen hasznos történeti módszerével elsősorban a naptári ünnepekkel jeles napokkal kapcsolatosan kialakult gyakorlatot rögzítse, próbálja rendszerezni. Elkerülte ezzel a néprajzi művek egyik igen gyakran megismétlődő hibáját, hogy statikusan, tartalmában és formájában örökké azonosnak vélve szóljon az egyes szokásokról. [...] Fejtegetései nyomán csak megerősödik az az igény, hogy a tartalmi és formai változások elemzése kiterjedjen a funkcióváltozás vizsgálatára olyan esetekben is, ahol ez még nem történt meg; így talán még pontosabban nyomon lehetne követni néhány nyilvánvaló módon ismétlődő tendenciát: a gyermekjátékok rétegébe való „leszállást", a félhivatásos-hivatásos színjátékba való átértelmeződést, továbbfejlődést, illetve a népi szokásgyakorlatban való, lényegében változatlan értékben és jelentésben való megmaradást. [...] A színháztudomány szempontjából három olyan kérdés vetődik fel Dömötör Tekla könyvének kapcsán, amely lényegi, elvi jelentőségű. Az első így hangzik: van-e minőségi különbség, a „még-nem-színjáték"jellegű dramatikus szokás, alakoskodás és „népi színjátszás" között, s ha igen, mi a minőségi különbség kritériuma? Nem volna-e helyes a további kutatás és elemzés szempontjából, ha bizonyos terminológiai precizírozás történnék? Nem lehetne-e a „konfliktusos cselekmény megjelenítését" ilyen kritériumnak tekinteni? Véleményünk szerint ugyanis a „dramatikus" jelző használata zavaró, mert túlságosan kiszélesíti a szó jelentését és ezáltal segít elmosni a határokat az alakoskodás és a cselekményes-konfliktusos játék között. A problémát természetesen Dömötör Tekla is érzi, és többször visszatér rá. Bizonyos fokozatosságot állapít meg mindjárt könyve elején, és bár utal a merev elkülönítés nehézségeire, mégis eljut az olyan változatokig, amelyek „valóban dramatikus formájúak" 2. Újra visszatér erre a kérdésre, amikor a szovjet kutatók ilyen irányú rendszerezési kísérleteire utal, akik elválasztják a „népi dráma fogalmát az
