Székely György: Mozaikok (Színháztudományi szemle 39. OSZM, Budapest, 2009)

ZENE ÉS SZÍNJÁTÉK - Példának okáért: a János vitéz

356 SZÉKELY GYÖRGY: MOZAIKOK bukkant föl a darab a semmiből. Csak az okozott némi zavart, amikor Huszka Jenő - más darabra készülvén - nem vállalta a librettó megzenésítését. A szerzők az első pillanattól fogva tudatosan daljátékot, méghozzá sajá­tos magyar zenei hangvételű szórakoztató színpadi művet kívántak létrehoz­ni. Elméletileg és gyakorlatilag elhatárolták magukat a népszínműtől ugyan­úgy, mint a kor operett-típusaitól. Nem volt benne sem „cigányozás", sem „göregáborság", sem „Walzertraum". A kortárs kritika egy része (Az Újság, Független Magyarország) pontosan fogalmazott: „egész gyönyörűséges rege­világ", illetve János vitéz, „a gyönyörű mesefigura". 3 9 Viszont régimódon gon­dolkodó környezetük, másrészt a régi beidegzettségektől szabadulni nem tudó, felületes utókor csak nehezen vette tudomásul ezt a tényt, és konokul valami szokványosabb skatulyába akarta belegyömöszölni a kész alkotást. A mű dramaturgiája (librettója) és muzsikája kivételes sikert aratott, mara­dandónak bizonyult. Egy évszázadon át megőrizte hatékonyságát, népszerű­ségét Ezt elsősorban a maga korában meglepő újdonságként ható, vonzó zenei hangvételének köszönhette. Sikerült elszakadnia a korszak divatos operett­színházi irányzataitól, ízléses, dramatikus „helyzetdalai" mintha magyar vi­szonylatban folytatták volna Schubert dalformáló művészetét. Dialógusainak stílusa viszont teljesen elavult, ma már szinte groteszk-komikusán hat. Nem véletlen, hogy újra meg újra át kellett fogalmazni. Majdnem biztos, hogy eredetileg nem „aktuálpolitikai" vagy éppen pártpo­litikai célzattal jött létre. Mégis a cselekményben szervesen benne rejlő néhány motívuma a változó korok színpadán politikai energiát is nyert, és a darab ma­nipulálhatóvá vált. Fel is használták, ki is használták. Végül pedig a megszokottnál sokkal méltányosabb képet kell rajzolnunk Kacsoh Pongrácról. Már említettük, hogy matematika-fizikai doktorátust szerzett. Említettük, hogy éppen a János vitéz zenéjének komponálása közben fejezte be úttörő elméleti alapokon nyugvó zeneesztétikai Prolegomenaját. Ket­tős kötöttségét az egzakt tudományokhoz, illetve a művészethez mindvégig fenntartotta. Tudjuk, hogy mintegy százötvenszer [!] vezényelte a sikerszéria előadásait. (így tehát legenda az is, hogy komoran tért volna vissza a tanítás mesterségéhez, mintegy letagadva illetlen kiruccanását a zenés színház világá­ba.) De valóban folytatta és kiépítette zenepedagógia-elméleti munkásságát is. 1910 és 1913 között tanulmánya jelent megAz iskolai karénektanítás pedagógiája, Az elemi iskolai énektanítás pedagógiája, és A székesfővárosi zenetanfolyamok tanítá­si terve tárgyában. (Tulajdonképpen Kodály Zoltán gondolatkörét előlegezve meg ezekkel a művekkel.) Legnagyobb elméleti tanulmánya 1909-ben látott

Next

/
Thumbnails
Contents