Székely György: Mozaikok (Színháztudományi szemle 39. OSZM, Budapest, 2009)

ZENE ÉS SZÍNJÁTÉK - Példának okáért: a János vitéz

ZENE ÉS SZÍNJÁTÉK 331 Példának okáért: a János vitéz Ezúttal persze a daljáték. Még pontosabban: 1904-ben. Merthogy keletkezéstörténetét sűrűn befonta a kávéházi pletyka, anekdota, „emlékezés". A kritikátlanul felhasznált „forrásokat" azután évtizedeken keresztül fogadták el valósnak a téma kutatói. Következő lépésként pedig elméleteket kezdtek építeni rájuk. De lehet-e hiteles egy történet, vagy egy elmélet, ha téves vagy torzított alapokra épül: Márpedig a János vitéz egyre inkább valamiféle önmagán messze túlmutató, negatív kultúrtörténeti példatárrá alakult át. Csak az utóbbi két évtizedben több kutató írt róla a legkülönbözőbb célkitűzésekkel, és jutott a legkülönbözőbb következtetésekre. Bódis Mária 1984-ben az 1905-ös év elején készült műtermi fényképfelvételeket elemezte eredményesen. 1991-ben Nagy Ildikó írt doktori értekezést „Háromszínű a zászló..." címen „kizárólag szekunder források" felhasználásával, tehát elsődlegesen recepciótörténeti megközelítéssel. 1992-ben Batta András szánt rá egy megfontolásra méltó fejezetet „Alom, álom, édes álom..." című kötetében, amely az Osztrák-Magyar Monarchia népszínműveiről, operettjeiről szól. Legújabban pedig az Irodalomtörténet 2005/3. számában Huber Beáta János vitéz, az ideológia huszára címmel írt róla a hazai nacionalizmus kialakulását nyomon követve, mint a nemzeti identitást újra meg újra erősíteni képesnek ítélt műről. A darab zenéjével, amely a százados siker talán legfontosabb alkotóeleme volt és maradt, először Koch Lajos 1941-ben megjelent alapos tanulmányában foglalkozott, szinte taktusokra menően elemezve a mű zenedramaturgiáját.

1 A szépirodalmi feldolgozások közül a legnagyobb kárt valószínűleg Kellér Andor okozta, aki Bal négyes páholy című regényében teljes jeleneteket „rekonstruált" a daljáték születésének körülményeiről. Mivel mindössze egy éves [!] volt a bemutató évében, nyilvánvaló, hogy értesülései nem terjedtek túl a sokszorosan megforgatott kávéházi pletyka, a történeti forrásként megbízhatatlan emlékek, tehát a „használni tilos" anyagok körén. Két év múlva, 1962ben jelent meg Bókay Jánosnak a Kacsoh Pongrác életéről szóló Egy rózsaszál szebben beszél című regénye. Saját hitelét bizonyítandó, írói utószavában megemlíti, hogy: „Tizenkét évig voltam Heltai mellett mint az Athenaeum lektora, és két teljes évet töltöttem Kacsoh Pongráccal a Főváros VII. Ügyosztályában