Székely György: Mozaikok (Színháztudományi szemle 39. OSZM, Budapest, 2009)

A SZÍNJÁTÉK MAGYARORSZÁGON 1945 UTÁN - Állami Déryné Színház, 1951-1975

314 SZÉKELY GYÖRGY: MOZAIKOK mekdarabot például) tanul be, hogy váltogatva játszhassa a két művet. Igaz és helyes. De magával vonja, hogy az egyik darab pontos szereposztása kényszerré váljék a másik darab számára. Művészi megalkuvás következik? Igen. Az alapellentmondás tehát tulajdonképpen feloldhatatlan. S valószínűleg még hosszú időn keresztül meg is marad, amíg a kultúrpolitikai célkitűzés aktuális lesz. Az együttes azonban mégis együttessé vált. Bennük realizálódott a színház fentebb oly részletesen elemzett és oly sok sikerrel járó műsora. Róluk írták kulturális életünk vezető emberei, nagy művészei és alkotói az elragadtatott sorokat. Ők ma a legnagyobb színház Magyarországon. Tagjaikat kelettől nyugatig, északtól délig „személyesen" jobban ismerik, mint a legnépszerűbb tvszínészeket. Az ő rendszeres visszatérésük jelenti az élő színházat mintegy 450 magyar falunak és kisvárosnak. Ott és olyankor bennük ölt testet a mai magyar színházkultúra. Ez az erényük és ez a felelősségük. És azok az emberek szerte az országban, akikkel immár negyedszázadon át újra meg újra találkoztak, nagyon szeretik őket ezért. ív A legendák tulajdonképpen huszonöt éve erről szólnak. A Déryné Színház és a közönség kapcsolatáról. Hogy min alapult ez a barátság? A színház gazdasági igazgatója, Pados István, amikor megkérdezték, szinte mindig a legszárazabb számokkal indokolta: a nép között megtett sok millió kilométerrel, azzal, hogy hány helyen volt ez a találkozás az első, hogy hol ünnepelték meg és hogyan az egymilliomodik nézőt, a kétmilliomodikat... Hogy a felszabadulásig az öszszes magyar színház nem játszott annyiszor magyar és külföldi klasszikusokat - szép ajándékként nyújtva át az emberi szellem legértékesebb szellemi termékeit - a magyar falunak, mint a Déryné Színház. De biztos, hogy a kapcsolat az első pillanattól fogva kétoldalú volt. Mindkét fél adott és kapott. A színházban fellelhető jelentések és a színészek naplójegyzetei (melyekből Bános Tibor már idézett gazdag anyagú könyve ad sok-sok megható szemelvényt) egyöntetűen számolnak be arról a szomjúságról, éhségről, amellyel az épphogy felszabadult falu várta és fogadta a színház együtteseit: diadalkapuval és vacsorával, jó szóval és segítőkészséggel - és legfőképp jelenlétével. Más források, a kultúrházak jelentései, a megyei lapok riportjai, a pártbizottságok véleménye, országos vizsgálatok eredményei meg arról számoltak be, hogy mennyi, sokszor áthidalhatatlannak tűnő fizikai és szellemi akadályt