Székely György: Mozaikok (Színháztudományi szemle 39. OSZM, Budapest, 2009)

PÁLYAKEZDÉS - Színházelmélet Angliában, 1882-1930. - Összegezés

PÁLYAKEZDÉS 27 szem, hogy a színész térben való közellétének a varázsáról a színház lemondhatna. De éppen így nem hagyhatja ki a rendező a számításból a színpadnak térrel, színnel és árnnyal való hatását s a mélységben és magasságban való tagolást, valamint az emberi hangnak és többszörösének, a karnak, soha eléggé ki nem használható lehetőségeit. Sokszor éreztem, hogy művészien megrajzolt díszletek a filmen élettelenül hatnak; de a színpadon megbékítik vagy megremegtetik a lelket. A dúsan zuhogó fénysugár számomra csak a sötét színpadon emel ki igazán mozgást és személyt; a filmen csak fehérebb a szintén fénylő szürke szín különböző árnyalatainál. A hang pedig minden játéknál új életet és új színt kap a színpadon, minden este új élet, új szenvedés vagy öröm költözik a hegedűkbe és harsonákba. Tér, Szín és Hang: ezek az új színház lehetőségei. A kritikus is csak akkor fogja teljesíteni igazán hivatását, ha megszűnik „beszámolót" írni és ha a színház művészetének fejlesztése lesz munkája igazi célja. Ez pedig, úgy hiszem, csak úgy fog megvalósulni, ha a színdarabokban és az előadásban a kritikus nem az aktualitás, hanem az örök érték előtt fog hódolni; nem a részteljesítményt, hanem az előadás egész koncepcióját, felépítését fogja bírálni. Legyen a kritikus tudatos segítőtárs. Legkevesebbet a közönséggel szoktunk foglalkozni. Pedig manapság, amikor a színház nézőtere egyre tágul, amikor a különböző megnyilvánulások alkalmával egyre inkább áttöri az osztályok korlátait, és amikor maga a színház is éppen „közvéleményformáló erő" szeretne lenni; fontosnak tartom, hogy a közönség problémáit is megtárgyaljuk. Ahogyan én látom, a színház és a hivatalos kritika mindez ideig két végletbe menekült e kérdés megoldása elől. Egyik véglet az volt, amikor a színház tudatosan szelektálta a közönséget, akarattal az igényes kisebbséget választotta mecénásának, olyan kisebbséget, amely a színház művészi haladását örömmel fogadta, amely örült a kísérletezéseknek, és amely életszükségletté tette a színházlátogatást. A nagyközönségtől való elzárkózás - igaz ugyan, hogy sokszor akaratlanul történt - lehetővé tette a világirodalommal való együtthaladást; de a színház üvegházi dísznövénnyé senyvedt. Hazai vezető színházainknak is ez a legnagyobb hibája. Barbárság volna ugyan elpusztítani, de modern hivatását így nem töltheti be. - A másik esetben a színház először együtt haladt az ízlését csak rendkívül lassan változtató nagyközönséggel, később azonban az üres séma bódulatába tévedt, irányító szerepét természetszerűen elvesztette: az ízlés tudatos vezetőjéből ösztönökkel irányított giccsé fajult. Nemcsak az én véleményem, hogy az ilyen színház egész léte a pillanatnyi sikeren, az aktualitás mámorán nyugszik, műfaji határai elmosódnak, erkölcstelen revütől a politikai pamfletig és hazafias ömlengése-