Székely György: Mozaikok (Színháztudományi szemle 39. OSZM, Budapest, 2009)
A NEMZETI SZÍNHÁZ TÖRTÉNETÉBŐL - Az elmaradt találkozás
230 SZÉKELY GYÖRGY: MOZAIKOK Mindkettőjüket egész alkotói munkásságuk során végigkísérő kérdés Shakespeare korszerű megszólaltatása. Külön kötetet lehetne összeállítani azokból a kritikákból, kisebb-nagyobb tanulmányokból, a hagyatékban található regiszteres napló Shakespeare-re vonatkozó bekezdéseiből, Az igazi Shakespeare című könyv anyagát is hozzászámítva, amit Hevesi, ehhez a témához vissza-visszatérve leírt. Sőt: a The Maskba írt első hozzájárulásában is erről szól: Shakespeare the Scenographer (Shakespeare, a szcenikus művész) címmel, 1909 júliusában. Craig szinte önvallomásszerű rajongással csügg egy életen át Hamlet alakján; bizonyító anyaga könyveiben újra meg újra Shakespeare és művei - gondoljunk csak látomásos erejű Macbeth-tervcire és rendezői koncepciójára. Fantasztikus kontrasztot jelent életében a Hevesinek írott levelében is megfogalmazott felismerés, amire a Hamlet világsikerű moszkvai bemutatója után döbben rá: „Shakespeare előadhatatlan". Hevesi meg egy nagy levél-tanulmányban fejti ki ennek a dilemmának a színháztörténeti kialakulását. Ez is olyan pont, ahol kettőjük diagnózisa megegyezik. Az is igaz viszont, hogy különböző módon reagálnak rá: Craig soha többet nem rendez Shakespeare-t; Hevesi óriási energiával próbál a húszas években egy nemzeti színházi ciklus keretében gyakorlati megoldást találni. Erkölcsi sikere kétségtelen, művészi tartósságában ma már kételkednünk kell. Maradna még a harmadik probléma: Craig „sikertelen nagysága és dicsősége", az a tény tudniillik, hogy neki, akinek a művészi hatása a világ összes jelentős színházaiban kézzelfoghatóan jelen van, sohasem volt saját színháza. 1928 körül Hevesinek írt levelében Craig a londoni - részben amerikai jellegű - üzletszínházi trösztrendszert, s e színházak magukat művésznek tartó vezetőit marasztalja el. Hevesi végiggondolja a helyzetet és a Nyugat 1931. évi 18-19. számában írt tanulmányában próbál önmagának is válaszolni, az európai színháztörténet múltjában és alakulásában felfedezhető mélyebb okok feltárásával. Ennek az értékelő gondolatmenetnek Hevesinél vannak előzményei is. Már levelezésük legelején, 1908. május közepén ezt kérdezi Craigtől: „Maga talán sokkal többet kíván a művészettől, mint amit a művészet adni tud. Nem gondolja?" 1911-ben, amikor mindketten alkotó pályájuk csúcsán járnak, a hódoló banké ttra írott levélben is a Craig-jelenség csodaszerűségére, kivételességére utal: „Megtalálta a csodák országát, benne Csipkerózsikát, álmaink és vágyaink világát, és megküzdött érte a művész állásfoglalásával, egy gyermek lelkével, egy kutató tudásával és egy szerelmes állhatatosságával." Az 1931-es, a Craig pályáját összefoglalva áttekintő, „oknyomozó" tanulmányában egy irodalomtörténeti-irodalmi alakban látja meghatározhatónak Craig életét. Enid Rose könyve ismertetésének ürügyén így
