Székely György: Mozaikok (Színháztudományi szemle 39. OSZM, Budapest, 2009)
A SZÍNJÁTÉK MAGYARORSZÁGON - Ady és a színház művészete
140 SZÉKELY GYÖRGY: MOZAIKOK Nagy szeretettel foglalkozik a fiatal színészekkel. „Kíméletlen szigorúság, hirtelen fellobbanás jellemezte, párosulva vidám, jó kedéllyel, barátsággal, melyek állandó jó viszonyt, kedves kollegiális életet teremtettek társulatánál." 1898. november 27-én ünneplik a debreceni színészet száz éves évfordulóját, és a művészvendégek között van Prielle Kornélia, meg a később oly tiszteletteljes barátsággal körülvett Újházi Ede. És ha már Zilahon is bekapcsolódott a vándorszínészek társaságába Ady, természetes, hogy az előadások után itt is csatlakozik az újságíró- és színészcimborákhoz. Gyorsan múló szerelmek szövődnek: versek ihletét adják. De ezek még nem „Ady-versek". Indulatuk már-már hiteles, de formájuk még nem az. A legtöbb közülük a későbbi Arkossyné Szabó Irma személyével kapcsolatos, ŐA Hágár oltára „Irmá"-ja, és rá vonatkoztatják a Félhomályban, Vallomás, Finita..., Elválunk című korai verseket is. Azután születnek versek, amelyekhez a „Színház" úgy általában adott némi indíttatást: a Színházban vagy a Divina Comoedia. Megversel egy nyugalomba térő kedvelt színésznőt, Locsareknét, belekomponálva a búcsúversbe a „komikáné"-nak a Gasparone című operettben énekelt nagysikerű kupiérefrénjét, hogy „Nincsenek már férfiak!" Bekerül a költő első kötetébe, a Versekbe az a borongós, még mindig meglehetősen romantikus hangvételű költemény, amelyet egy beteg színésznő öngyilkossága alkalmával írt: Egy koporsó felett, amelyben azonban a patetikus hang („A rongy-falakra ráborultál [...]") mellett szép pszichológiai felismerés is megszólal: „A nagy tudat akkor szállott meg, / Hogy, míg meg nem fojt, el ne hagyjon, / A halál akkor jegyzett volt el, / Szegény, rajongó gyermek-asszony! [...]". Vers örökíti meg azt a kis baráti társaságot, amelyben ott ül a későbbi nagy művész, Odry Árpád is: „Egyik színész, másik költő... / összeillik szépen". S bár összeillenek, azért a kapcsolat mégsem teljesen idilli. Évek múltán kiderül, hogy feszültségekre épült. Volt persze más feszültség is bőven. Ahhoz, hogy Ady átszerződjék Nagyváradra a Szabadság című laphoz, talán az is hozzájárult, hogy debreceni szerkesztője éppen egy színházlátogatási ügyben helyi politikai okokból kényelmetlen helyzetbe hozta Adyt. Az új évszázad már Nagyváradon találja. Vissza-visszalátogat ugyan néha Debrecenbe egy-egy színházi eseményre, de szíve-lelke már Váradé. Itt érik be a publicista és a kritikus. Jelentős új barátságokat köt. A Szabadság szerkesztőségében Nagy Endre és Bíró Lajos a kollégák: egy életre összefonódik velük. Más itt a társulat is. Az igazgató Somogyi Károly, akit a színháztörténet úgy ismer, mint „pontos, rendszerető, kiváló" vezetőt, aki „mindenkor a művészit tartotta szem előtt". Részese volt annak a nagy eseménynek, amikor - sok vita és előkészület után - 1900. október 15-én megnyílt Nagyváradon a Szigligeti
