Székely György: Mozaikok (Színháztudományi szemle 39. OSZM, Budapest, 2009)
A SZÍNJÁTÉK MAGYARORSZÁGON - 1811: „Leár" magyarul - Színháztörténeti háttér Történelmi sikersztori
A SZÍNJÁTÉK MAGYARORSZÁGON 123 Adatolhatóan csak 1821-ben került oda először. (Bár nem lehetetlen, hogy a közbenső években - nem társulati tagként! - járt a városban.) De a téves állítás téves következtetésekre csábította olvasóit. Egy példa: „Megkockáztatható, hogy Udvarhelyi és Sófalvi gondoltak együtt a dráma bemutatására [... J ", 2 8 De hiszen egyikük ekkor már nem élt, a másik pedig nem volt ott! Végül itt van a szintén megalapozatlan „ő írta le [...] a saját számára [...]" megjegyzés. Ez a megfogalmazás azt feltételezi, hogy volt egy másik, egy „eredeti" példány. Akkor viszont semmi értelme nem lenne a kéziratban olvasható, a fordítás időpontját, időtartamát rögzítő adatoknak. — De van más jele is annak, hogy a fennmaradt példány nem másolat, hanem a fordító saját kézírása: maga a fordítás. A lapokat forgatva ugyanis lépten-nyomon olyan „menet-közbeni" áthúzásokat, szövegváltoztatásokat lehet találni, amelyek a fordítási munka közben történő felismeréseket azonnali változtatásokkal rögzítik. Részletezésük külön tanulmányt igényelne és a szövegkritikai kiadás gondozójának a feladata. Mintának azonban, az eljárás jellemzésére idézzük az első felvonás ötödik, hatodik és hetedik jelenetének néhány helyét: húzva „használhatjuk" „hogy az ö tulajdon keze irása" „természet felett való" „tenne" „megterheltetésünk" [Überladung] „egy rajtad esett szerentsétlenség által" végleges „élhetünk" „tőlle jött" „hallatlan gonosz" „kezdi" „nagyravágyódásunk" „egy rajtad végbe vitt büntetés" Mindez a főszöveggel egy sorban, nem utólag fölé-alá írva. Ezért gondoljuk azt, hogy ez a kézirat volt az alappéldány, amely egyben súgópéldányként is szolgált. A korabeli színházi gyakorlatban ugyanis egy darabnak általában csak egyetlen példánya volt. Tulajdonosa az együttes vezetője: patrónus, város, megye, a principális, a direktor. Kezelője a súgó, aki ennek alapján „írta ki" az egyes szerepeket. (Teljes példányt a darabban játszó színészek századunk közepéig nem kaptak kézhez!) Az egyes társulatok létezésének aranyalapját képező „bibliotéka" sok-sok huzavona, pereskedés tárgya volt. Valami ilyesmi rejlik a Leár-példányon olvasható „Udvarhellyi Miklósé" felírás mögött is.
