Gajdó Tamás: Digitális színháztörténet (Színháztudományi szemle 38. OSZM, Budapest, 2009)
Szabó Attila: Intercsehov.com
86 SZABÓ ATTILA: INTERCSEHOV.COM A cselekményidő pedig úgy van megkomponálva, hogy - legalább is az illúzió szintjén - úgy tűnjön, hogy az egybeesik a játékidővel. Az első felvonás délutánja éjszakába folyik, majd a következő nap délelőttjével folytatódik, az utolsó felvonás pedig ismét reggel, tehát mindvégig úgy érezzük, hogy semmiről sem maradunk le. A tér szigetszerű zártságának feszültségét ráadásul az idő eltöltésében bekövetkezett törés alakítja drámai szituációvá. Az elhúzódó vendégeskedés gadameri értelemben elvárt ünnepi ideje szemben áll a mindennapi munka üres, monoton de mégis rendszert, az életnek formát adó idejével. 2 Ebben a zárt térben és „kizökkent időben" a szereplők akarva-akaratlanul egymás jelenlétére vannak kényszerülve, és arra, hogy ezt a szerves időtapasztalatot csakis önmagukból: társaságukból és társalgásaikból építsék fel. Ez - legalább is a négy sűrűn megírt karakternek - akár sikerülhetne is, hogy a társas lét szövetéből egy lakható teret bútorozzanak be, amely mindegyikük számára pozitív szociális energiaforrásként működhetne, de persze ennek több tényező is gátat szab. A darab térszerkesztésének specifikuma, hogy csak a legkülső határvonal van markánsan meghúzva, a belső térszervezés kialakítását pedig teljes egészében a karakterekre bízza a szöveg. A külső határ természetesen a ház maga - a folyamatosan kelepelő őrrel, majd a zuhogó esővel keretezve. A legbelső határt pedig a zárt, fegyelmezett testek viselkedéskultúrája és az éppen aktuális társasági és erkölcsi normarendszer korlátozza. Fontos kivétel persze az instrukciókban is jelölt egyetlenegy csók, mely meg is bontja a társalgásra épülő dramaturgiát és egész akciósort idéz elő. A dramatikus tér legnagyobb, köztes hányadát tehát a beszélő testek „szabad" proxemikai döntései határozzák meg, ezáltal jelentősen befolyásolva a tér atmoszférájának milyenségét is. Egyszerűbben fogalmazva a tér milyensége nem függetleníthető a társalgástól, hanem annak egy részévé, fontos összetevőjévé válik. A szöveg másik eleme, amely nagyfokú értelmezési és persze színreviteli szabadságot biztosít, a drámaszöveg döntően társalgásra épülő jellege. Különösen a társalgás szöveghez való viszonyának azon jellemzőjére gondolok itt, amely az austininnál tágabban értelmezett performatív aspektus felértékelődését jelenti: nem az a legfontosabb, amit kimondanak, hanem az a hatás, amit a partnerben ez kivált(hat). A kimondott megszólalás referenciális tartalma, a „miről beszélünk?", néha teljesen függetlenedhet az adott megszólalás beszélgetésben betöltött funkciójától, a „mit akarsz ezzel mondani?" kérdésétől. Ennek a szövegalkotási mintának erősen karikírozott, de nagyon is jellemző példája Ványa és Asztrov szóváltása, amikor akaratlanul tanúja lesz Jelena és Asztrov csókjának:
