Gajdó Tamás: Digitális színháztörténet (Színháztudományi szemle 38. OSZM, Budapest, 2009)

Szabó István: A színházak műsora az 1950-es években

26 SZABÓ ISTVÁN: A SZÍNHÁZAK MŰSORA AZ 1950-ES ÉVEKBEN ekkor jelentették meg az Orosz klasszikusok sorozatban. Am miután színpadi műveket nem írt, adaptációk pedig máig sem készültek, a közönség máig is nélkülözni kénytelen Scsedrin darabjait. A kultúrpolitika elégedetlenségét több fórumon is kifejezte ebben az időben. 1955. április 25-én Kende István a Népművelési Minisztérium főosztályvezetője egy értekezletén így korholta az igazgatókat: „Ha most végiglapozunk néhány 2-3 évvel ezelőtti jegyzőkönyvet, naplót, akkor azt tapasztaljuk, hogy 2-3 esztendővel ezelőtt néha a színházakban, de a szövetségben is, szenvedélyes viták folytak elvi kérdésekről, egy rendezésről, egy alakításról, számos esetben egy színház produkciójáról. A színház társulata leült szisztematikusan vitatkozni, jól, vagy rosszul, de igen sokszor jól, s az illető igazgató, rendező, vagy főrendező elmélyülten napokig dolgozott a maga vagy társa munkájának elemzésén. Sőt nemegyszer a színészek hosszas jegyzetekkel mentek [...] Én az elvi munkának ezt a visszaesését igen jelentős mulasztásnak tartom, elsősorban az igazgatók mulasztásának..." (Színház és Filmművészet 1955. 6. szám) Ezek a próbálkozások azonban inkább utóvédharcoknak bizonyultak. A szakmai közélet is alaposan megváltozott, és ennek pregnáns lenyomatát adja a Színház és Filmművészeti Szövetség folyóiratának tartalmi megújulása. 1955 szeptemberében a szövetség tisztújító közgyűlést tartott. A megválasztott ötvenhét fős vezetőségébe kétharmad részben a színházi szakma képviseltette magát, a tekintélyes névsor Ádám Ottótól Várkonyi Zoltánig tartott. A vezetőség Both Béla rendező-színigazgatót választotta főtitkárnak. A Színház és Filmművészet szeptember-októberi számában Ádám Ottó nyílt levelet intézett a vezetőséghez. Ebben a korra nem igazán jellemző bátorsággal kérdéseket fogalmazott meg a kultúrpolitika gyakorlatával és a szövetség tennivalóival kapcsolatban. A felvetéseknek egyik apropója éppen a Csárdáskirálynő látványos sikere, aminek, mint írja, a százezer lakosú Szegeden hatvanezer fős közönsége volt, miközben a Kispolgárok című Gorkij-drámát, az évad kiemelkedő szakmai sikerét, csupán ötezren nézték meg. Ezért az arányért a színház szemrehányást kapott, „azonban azt a színigazgatót, aki a Kispolgárokat és a Csárdáskirálynőt egy vidéki városban egyenletesen elosztva, mondjuk harminc-harmincszor akarná lejátszani, néhány hónapon belül leváltanák, mert a színház állami deficitje háromszorosára növekedne". Ez a felvetés az államosított magyar színház alapdilemmája a következő évtizedekben, amelyre a különböző időszakokban más válaszokat fogalmaztak a színházak, és más gyakorlatot engedélyeztek a hivatalok. Ádám Ottó többek között a rövid távú tervezést, a formális elvárások teljesítésének kényszerét, a műsortervek előírt