Gajdó Tamás: Digitális színháztörténet (Színháztudományi szemle 38. OSZM, Budapest, 2009)

Csiszár Mirella - Sipőcz Mariann: Egy színészházaspár hagyatéka

126 CSISZÁR-SIPŐCZ: EGY SZÍNÉSZHÁZASPÁR HAGYATÉKA megismerhetjük György László személyiségét, aki egy 1959-es bejegyzésében így jellemezte férjét: „Egyáltalán alig ismertem embert, aki ilyen egyoldalúan nézi a világot. Mindenki szubjektív, de nála ez a szubjektivitás szinte félelmetes. Mert túl ösztönös és materiális ahhoz képest, hogy én szeretném. Csak a maga szemén keresztül néz és él. Irigylésre méltó, de engem rettenetesen tud bosszantani, mert elég primitív és fantáziátlan. Nem elég réteges. Szimpla. [... ] Makacs, önfejű és gyerekes. Nem hiszem, hogy tudna orvosokkal, mérnökökkel, tanárokkal vagy pláne nőkkel mit beszélgetni. Csak abban az esetben, ha azok is szeretnek inni." (1959. április 15.) Más helyütt: „Múlt vasárnap éjjel, hajnalban négykor megérkezett Laci. Tökéletesen részegen, ijesztően vadul. Csak úgy ömlött belőle az undok kocsmabűz, a cigarettafüst és minden egyéb bánat és kétségbeesés, már ahogy az egy részeg emberhez illik. Rémes volt. [...] El volt keseredve, mert a pesti vendégszereplés elmarad." (1959. május 11.) Férje alkoholproblémája gyakori témája Móricz Lili feljegyzéseinek. Ezért tehát a társasággal italozó György László fotója mintegy túlmutat önmagán, hiszen személyiségének egy meghatározó vonását örökíti meg. Az 1980-as évek elején a leányfalui nyaralóban készült életkép, melyen György László mosogatás közben látható, talán szintén nem véletlenül maradt fenn a hagyatékban. Jelentőségére ismét a napló ad választ: „És Laci semmit nem segít. A világon semmit. Úgy áll, mint egy török basa. Teljes kiszolgálásban, és még vissza is él vele. Az istennek nem mosná ki a zokniját esténként, affektál, hogy mikor? Még ezt is? Mert ezen kívül semmit nem csinál. Egyszer-kétszer hozott fel egy kis szenet. Eltűri, hogy én csinálok mindent, legfeljebb annyit mond, hogy fogadjak valakit. De nem fogadok, mert nem fogadok. Ezt látja, és nem bánja, nem segít. Pedig, ha csak egyszer, egyszer megtenné, hogy este, kézmosásnál kimosná a zokniját, csak jelezve, hogy ő azért figyel, máris könnyebbé tenné a dolgomat. Mert legalább a jóindulatot látnám. Soha semmit nem tesz vissza, amit elővesz. [...] Ha elhúzza a kis polc függönyét, nem létezik, hogy visszahúzza. Ha kiveszi a sörnyitót, kint marad. Egy dugót letesz, ott marad. Eszébe sem jut, hogy nekem okoz vele gondot, felesleges munkát. Pont olyan, mint Lányfalu. S ott milyen bőszen tudja velem együtt szidni a gyerekeket, akik engem fárasztanak hasonló dolgokkal feleslegesen. És eszébe se jut, hogy nekem volna valami más vágyam. Színházi dolgaimról egyáltalán nem beszél. Sőt kerüli a témát. Szerinte bele kell nyugodni, hogy nem megy. De ez számára igen kiváló, mert van mindig friss ebéd, tisztaság, a zokni mégis csak kimosódik, fűtés zajlik, rend van, meleg. [... ] Minek a színház. Állandóan ösztönösen, védekező lebeszélést alkalmaz velem szemben. Gondosan ecseteli, hogy milyen