Gajdó Tamás: Színház és politika (Színháztudományi szemle 37. OSZM, Budapest, 2007)

Gajdó Tamás: Jelentős korszakok - emlékezetes pillanatok. A magyar színházművészet fontosabb törekvései az 1970-es évektől 1989-ig

Gajció Tamás: Jelentős korszakok - emlékezetes pillanatok dezője a víziószerűséget a látványelemek sokaságával is aláhúzta. Nem törekedett arra, hogy egységes legyen a díszlet, eszközként használta rendezői elképzelésének képi kibontásához. Az egyes képeket nyílt színi változások, esztétikusan és fegyelmezetten mozgó statiszták tették még látványosabbá. A Peer Gynt színrevitele nem csak Csiszár Imre pályájának volt jelentős állomása, egyúttal szemléletesen bemutatja, melyek azok a hatások, amelyek az 1980-as évek európai színházművészetéből a hazai alkotókat is megérintették. A rendezők nem érezték többé feladatuknak, hogy a drámát minél hitelesebben mutassák be a színházi nézőknek, hanem arra törekedtek, hogy önálló értelmezéssel újabb jelentésrétegeit tárják fel a műnek, melyet aztán egyes motívumok kiemelésével, csoportosításával, túlhangsúlyozásával igyekeztek a nézők számára is világossá tenni. A drámai műnek ezt a jelentését a színjáték egyéb alkotóelemei is támogatták: a kísérőzene, a díszlet, a jelmez, a fény- és hangeffektusok és a színpadtechnika csodái. A színészi játék azonban sokszor ellenállt a rendező törekvéseinek, hiszen csak néhány éves közös munka után értek be a társulatépítésre tett erőfeszítések. Éppen akkorra, amikor az igazgató-rendezőt jobb feltételekkel máshova szerződtették. Az új színházához azonban csak vezető művészei követhették, s ismét kezdődött minden elölről. A színházi előadások világában ezért bizonyos törés észlelhető: a rendezők a képzőművészek, építészek, zeneszerzők közreműködésével markáns vizuális és akusztikai világot teremtettek, míg a színészek fizikai állapota, eltérő játékstílusa diszharmonikussá tette a bemutatót. A színészeket jobbára a hagyományos, szövegközpontú színházra készítették fel a főiskolán, s általában a színházi gyakorlatban is erre volt szükségük. Az alternatív csoportok formanyelve nehezen szivárgott be a kőszínházakba. A Nemzeti Színházban még hosszú ideig a próbákon csak szóban jelezték a mozgásokat: „Akkor itt majd el fogok esni." Az egységes színészi játékstílus kialakítása a hazai színházművészet örök problémája. A színészközpontú színházi hagyományból fakadt, hogy a nézők nagy egyéniségek játékában akartak gyönyörködni. A színészektől árnyalt, sokszínű, a lelkiállapot hullámzásait hűségesen tükröző alakításokat vártak. A hitelesség volt a közönség fokmérője — miközben a színházművészet és a rendezőművészet végleg önállósult, s a legfiatalabb művészgeneráció tagjai nem a drámának a valóságot hűen követő megjelenítését: azaz a naturalista díszletet és a teljes színészi átélést tekintették a színház lényegének. Ezt a feszültséget a rendezők úgy próbálták feloldani, hogy a 334