P. Müller Péter: A modern színház születése (Színháztudományi szemle 35. OSZM, Budapest, 2004)

Galgóczi Krisztina: A testbe zárt szavak - Mítosz, trauma és terápia Ibsen Hedda Gabierében

Galgóczi Krisztina mint mitikus alak, széles értelmezői spektrummal bír. Mint számtalan történet főszereplője, a sellő elsősorban a női személyiségfejlődés egy átmeneti stádiumát fogalmazza meg. Egyik legfőbb jellemzője az átmenetiség, a két világ közötti ingadozás és formálódás megtestesítése. Ebben a két világban a földi végesség és a tenger végtelenségének szembeállításával még számtalan fogalompár társítható: kötöttség és szabadság, tudatos és tudattalan, civilizáció és természet, racionalitás és irracionalitás, s nem utolsósorban gyerekkor és felnőtt női sors. A sellő éppen ezért egy se nő, se hal állapotot konnotál, s mint minden félig ember, félig állat mitologikus lény, egy ősibb, civilizáció előtti világba vezet viszsza. Vízilény mivolta még inkább kiemeli azt, hogy egy olyan világhoz tartozik, ahol az életet adó őselem uralkodik, melyben az univerzumban történő feloldódás egy individualizáció előtti állapotra utal. Mint metafora, nyelv nélküli, születés előtti állapotot jelöl, az artikulálatlan vágyak birodalmát, természet és civilizáció határmezsgyéjén. Fizikai megjelenésében a még kialakulatlan nőiség formálódik meg, mely egyúttal igen pregnáns kifejeződése a magába zárkózásnak, a kibontakozás előtti állapotnak. A sellőmesék a női individualizáció archetipikus történetei. Jacobsen írja könyve bevezető fejezetében, hogy azokban a balladákban és mesékben, melyekben a fiatal lány valamely vízi, vagy erdei démon hatalmába kerül, ott a csábítás mindig a felnőtté válás küszöbén, az apai házból való elvezető úton történik. A vízi (és erdei) szellemek egyfelől a fiatal nőben ébredező testi vágyak, és az ehhez kötődő félelmek és szorongások kivetülései, míg a sellő metafora a még kialakulatlan lány vágya a csábításra, a nővé válásra. Másrészt azonban ezek a történetek - fejti ki tovább Jacobsen, de a feminista kritikának sem lenne ellenére ez az érvelés - jórészt a női szexualitás megzabolázásáról és férfikontroll alá helyezéséről szólnak. Azt példázzák, hogy a szabadosság veszélyes, a csábító vágyak tévútra és tragédiához vezethetnek, s ezért csak a legális házasságban szabad és biztonságos a nőnek nőként viselkednie. Ugyanakkor ezek a történetek rendre a nők elvágyódásáról árulkodnak. Az átmenetiségnek egyenes következménye, hogy a sellő egyik elemben sem érzi maradéktalanul jól magát. A vízből a szárazföldre, onnan azonban vissza a vízbe vágyik. Ellida és Hedda esetében Ibsen újra két lehetőséget próbál ki. Az egyik esetben a partra vetett sellőnek hosszú út után, de sikerül nővé válnia, a másik, köszöni, nem kér belőle. Ellida sellő volta újabb megerősítést kap, amikor először színpadra lép csöpögő hajjal a tengerből érkezvén. Ezúttal két másik férfi - férje s egy korábbi udvarlója - nevezi őt sellőnek, és beszélget most már konkrétan róla. Ebből a férfi dialógusból kiderül, hogy Ellida évek óta halálosan boldogtalan, nem találja a helyét itt a szárazföldön, csak a nyílt vízben érezné jól magát. Ezt Ellida saját szavai is tanúsítják: sem az itteni fjord vizét, sem a levegőt nem tartja elviselhetőnek. Egy ideig talán még saját kis lugasa menedéknek számít, de a jelenet végére már az sem, már azt is fullasztónak érzi. Ellida ugyanis nem volt képes akklimatizálódni az itteni viszonyokhoz, nem úgy, mint Ballested, aki ha kell, festőként, ha kell, borbélyként állja meg a helyét, ahogy a szükség kívánja. De az 38