P. Müller Péter: A modern színház születése (Színháztudományi szemle 35. OSZM, Budapest, 2004)

Rosner Krisztina: Színészképzési módszerek a századforduló évtizedeiben

Rosner Krisztina színjátszást és megpróbálta a sablont megfosztani az évtizedek (évszázadok?) alatt rárakódott pejoratív konnotációktól. Kronológiailag és földrajzilag ugyan nem támasztható alá, metodikailag viszont annál izgalmasabb a következő párhuzam: Solymossy módszere ugyanis lényegi hasonlóságot mutat a saját elképzeléseit néhány évvel később kidolgozó Mejerholddal. Noha Solymossy metódusa jóval kisebb teoretikus bázissal rendelkezik Mejerholdénál, mindkettőjük rendszere a test kiemelt fontosságát hangsúlyozza a színész munkáján belül: a sablonok megvalósítása és a biomechanikai gyakorlatok használata mindenképpen egy magasabb szintű és állandó testérzetet, testkontrollt eredményez. A másik lehetséges hasonlóság a korábban már Solymossyval kapcsolatban felmerült átélésproblematika. Akkor azt próbáltam bizonyítani, hogy a sablonmódszer a magyar színjátékhagyomány implicit elfogadása miatt nem hangsúlyozza az azonosulást. Újabb lehetőséget vet fel ugyanakkor Mejerhold beemelése az elemzésbe, aki szerint a szituáció, érzés, állapot átélése nem oka, hanem éppen ellenkezőleg, következménye a végrehajtott mozdulatnak, cselekvésnek. (Elegendő talán ezen a helyen az emblematikussá vált „először futni kezdek, majd megijedek" mondatra utalni.) Úgy gondolom, hogy ez az elképzelés Solymossy módszerére is applikálható: a sablonok helyes megválasztása és azok pontos, szabatos megvalósítása implikálja, mintegy magával hozza a kifejezendő érzelem átélését. (Ezt a tételt sikerül később Mihail Csehovnak összhangba hoznia Sztanyiszlavszkij nézeteivel.) A színészképzés szükségességére és lehetségességére irányuló kérdés, amelynek néhány európai vonatkozását fentebb tárgyaltam, a magyar szerzők esetében inkább csak burkoltan jelenik meg. Ez azzal is magyarázható, hogy a magyar színészképzésben a legfontosabb cél nem annyira a kísérletezés és az újítás, hanem a színészek nivellálása és a színészmesterség gyakorlati fogásainak elsajátítása volt: ki kellett alakítaniuk és fenn kellett tartaniuk azt az „egészen jó realisztikus színházművészetet", amelyről Hevesi írt Edward Gordon Craignek. 266