P. Müller Péter: A modern színház születése (Színháztudományi szemle 35. OSZM, Budapest, 2004)

Kékesi Kun Árpád: A színházi realizmus paradigmájának kialakulása

A színházi realizmus paradigmájának kialakulása a lélektani realizmus alapjává lettek. Ennek elmélete ugyan csak később (s persze jóval árnyaltabban) került kifejtésre, gyakorlatának első és egyetlen demonstrációja viszont az 1909-ben színre vitt Egy hónap falun előadásában történt. A rendezés itt nem előre kiporciózott effektusok begyakorlását, hanem a feltérképezett érzelmek dinamikáját követő, szubtilis kifejezésmódok előhívását célozta. A próbafolyamat tehát az egyes megnyilatkozásokat motiváló érzelmek és gondolatok, azaz a „szövegmögötti" feltárására, az előadás pedig ennek „kisugárzására" irányult. A díszlet realisztikus maradt, de nem számtalan részletből álló, hanem a főbb elemek szimmetriájából fakadóan egyszerű térkörnyezetet teremtett, amelyben a lehető legkevesebb mozgással folyt a játék. A szerelem lélektanának összetett tanulmányozásához elegendőnek bizonyult egy kanapé, hogy a színészek ezen ülve, pusztán csak a paralingvisztikai jelek és az arcjáték által kisugározzák a szereplők változó érzelmeit. A színészeknek ugyanis szekvenciákra kellett bontaniuk az emocionális állapotokat, s az összetevőikként funkcionáló részérzelmeket is rendre kifejezésre kellett juttatniuk. A zárt ajtók mögött folyó és több parázs vita által kísért felkészülés a színészi játékot olyan transzparenssé kívánta tenni, hogy a darab előadása során a nézők majd bepillanthassanak a szereplőknek a színészek által átélt érzelmeibe és gondolataiba. A viták jó része persze éppen abból fakadt, hogy a Művész Színház korábbi előadásai nem bontották szét az egyes emocionális állapotokat, hanem megelégedtek azok legtalálóbb kifejezésmódjával, továbbá nem igényelték a spontán, csak a reproduktív átélést: azt, hogy a színészben és a nézőben „felidéződjék" az adott érzelem. Az érzelmek logikájának elemzésén és a szereppel való teljes identifikáción alapuló, nem mechanikus játék követelménye azonban „fogódzók" nélkül hagyta a színészeket, s ennek kiküszöbölése végett szentelte Sztanyiszlavszkij életének utolsó 29 évét arra, hogy kidolgozza a tudatos kreativitás, azaz a színészi játék univerzálisnak szánt metodológiáját. A lélektani realizmus eljárásai az 1910-20-as években, próbatermekben kerültek kialakításra, de csak az 1930-as években rögzítette őket Sztanyiszlavszkij - a realizmus „hamis" konvenciói és világszemlélete ellenében radikálisan új játéknyelveket kreáló Brechttel és Artaud-val egy időben. Akkor, amikor már az avantgárd is lassan „kifutotta magát", a pluralista színház tendenciái pedig viszszafordíthatatlanná váltak. Persze, ha nem készül el a Rendszer írásos változata, pusztán a rendezései alapján minden bizonnyal a 19- századi színházi realizmus maradi érvényesítőjeként tartaná ma számon Sztanyiszlavszkijt a színháztörténet. Ám a Rendszer írásos változata is a „realizmus" és a „szubjektum" 19. századi fogalmát - a preformálatlan, az egyéni tudaton és érzelmi tapasztalaton keresztül megragadható valóság és a szabad akarattal rendelkező, önmagát megvalósító individuum elgondolását - érvényesíti. Egyaránt elutasítja a konvencionális és a realizmus külsőségeire irányuló színjátékot, mivel az előbbi a színészi sablonok mechanikus applikációját, az utóbbi pedig a valósnak látszó külső jegyek reprodukcióját hajtja végre. A „valós látszat" diszkreditálásával Sztanyiszlavszkij (nem reflektált módon ugyan, de) az Antoine-féle játéknyelvet utasítja 25