P. Müller Péter: A modern színház születése (Színháztudományi szemle 35. OSZM, Budapest, 2004)

Rosner Krisztina: Színészképzési módszerek a századforduló évtizedeiben

Színészképzési módszerek a századforduló évtizedeiben Az egyik lényeges változtatása a drámai jellem alakulásával és fejlődésével kapcsolatos. Egressy szerint az emberek (és így a drámai jellemek) „nemzetiség, életkor és véralkat szerint különböznek".

2

0 Paulay is átveszi ezt a meghatározást, de Egressynél jóval nagyobb hangsúlyt helyez az első kategóriára. Fontos különbség továbbá, hogy Paulay ezt nem „nemzetiségnek", hanem „világtörténeti alapnak és műveltségi térnek" nevezi,

2

1 és nagyon lényegesnek tartja, hogy a szerep megjelenítésekor a színész láthatóvá tegye ezt a szintet. Ez párhuzamba állítható a korszak meghatározó színházi irányzatával, a meiningeniek korhűségre törekvő ábrázolásmódjával, valamint jól nyomon követhető a romantikus terminust felváltó taine-i miliőelmélet utánérzése. A pozitivista optimizmus abban is megnyilvánul, hogy Paulaynak nincs kétsége azzal kapcsolatban, hogy a pontosan definiált érzések és állapotok (álom, őrület, fiatalkor, öregkor) ugyanilyen aprólékosan meg is jeleníthetők. Ez a realizmusra való törekvés - amely a korábbinál természetesebb dikciót és gesztushasználatot jelent, és amelyet a későbbi meiningeni vendégjátékok is megerősítettek - azonban nem válik el tisztán a korábbi hagyománytól: jól látszik ugyanis, hogy a megvalósítás folyamatában Paulay továbbra is egy eszmét, eszményt (a szerző, a darab, a szerep, az ember ideáját) tekinti mintának és célnak. Ugyanakkor nem véletlen, hogy az újítások legnagyobb része a jellem felfogásával és megjelenítésével függ össze, mint ahogy az sem, hogy a tankönyv egyetlen ténylegesen Paulaytól származó része a lélektan tárgykörébe tartozik. Arra következtetek ebből, hogy számára a jellem hiteles ábrázolása a leglényegesebb a színjátszás alkotóelemei közül. Ez az elméleti beállítódás minden bizonnyal nagy hatással volt gyakorlati, rendezői tevékenységére. Mindezen változtatások elismerése mellett elmondható, hogy Paulay színészpedagógiai fontossága nem annyira az újításban és az önálló rendszeralkotásban rejlik, mint inkább az Egressy-módszer megőrzésében és követésében, valamint abban, hogy megkísérelte saját korának színjátszására applikálni Egressy gondolatait. A kortárs szakirodalmat tanulmányozva ugyanakkor látható, hogy más nézőpontból ez Egressy nézeteinek megmerevítéseként is tekinthető. Ezt a véleményt legmarkánsabban az Egressy-monográfia szerzője, Rakodczay Pál képviselte: szerinte Paulay nem más, mint „afféle művelt, tanult ember",

22 aki tanárként a módszerességet képes volt átadni a növendékeknek, viszont a színészethez szükséges alkotótehetséget nem, mert annak maga is híjával volt. Rakodczay az ő hibájának tartja, hogy Egressy nézetei megmerevedett tanokká kövültek, mert Paulay tankönyvéből éppen az a „teremtő képzelem" [sic!] hiányzik, amely Egressy művét rugalmassá teszi. A tanodáról pedig ezt mondja: „Paulay Egressy intézetét elemi iskolává fokozta le."

2

3 2

0 Egressy 1866, 126. 2

1 Paulay, 51. 2

2 Rakodczay Pál: Egressy Gábor és kora b-ll, Budapest, 1911, II. 454. 2

3 Uo. 255